Rosszkedvünk tavasza

De lehet-e rosszkedvű egy tíz éves gyerek, amikor hetente új gombfoci csapatok érkeznek a Fő téri trafikba, amikor már nem csak a meghatározhatatlan ízű Bambit, hanem igazi(!) Pepsi Colát is árulnak a közértben?
Persze ott volt az iskola, minden bajok forrása, a megoldhatatlannak tűnő számtan-mértan házi feladatokkal, a fizika és környezetismeret feleletekkel. Maga a rémálom. De mit számított mindez, amikor ott volt nekünk a futball! 
Csakhogy a futball cserbenhagyott minket.
Galádul cserbenhagyott és elárult. Olyan fájdalmat okozott, amilyennel egy gyerekember bizony nehezen birkózott meg. Már nem érdekelt a szovjet laktanya kantinjában vásárolt, sűrített tejnek becézett mézédes massza, az új kék vászon felsővel díszített 20 forintos tornadorkó, és csak visszafogottan lelkesedtem, amikor a Máris szomszédra megszólalásig hasonlító trafikos bizalmasan a fülembe súgta, miközben öt dianás cukorkát vásároltam nála, hogy: "Fiatal úr, jövő héten itt lesz a Peñarol, hozom és máris viheti haza..."
Marseille-ért semmi sem kárpótolt. 
Így aztán 1970 tavasza a gyász időszaka volt. Még álmomban is azt láttam, ahogy Adamec bebikázza a lasztit Szentmihályi hálójába, ahogy Jokl ívelt lövése mintha a helyi pályaudvarról zuhant volna a magyar kapuba. S ahogy az a hórihorgas Kvašňák a kamerába - vagyis a pofánkba röhög. A Csehszlovákoktól elszenvedett 4-1-es vereség azt jelentette, hogy felesleges várni a nyári mexikói világbajnokságot - nem leszünk ott!
Azon a tavaszon már kupameccsen sem várhattunk valamiféle gyógyírt, merthogy a Fradit az angol Leeds United búcsúztatta  a Bajnokcsapatok Európa-kupájában. De úgy ám, hogy Lorimer, Jackie Charlton és a többiek laza hármast gurítottak a Népstadionban és az Elland Roadon is. De az Újpest sem járt jobban, a Dózsát hetven januárjában(!) az NDK büszkesége, a Carl Zeiss Jena verte meg oda-vissza a Megyeri úton, hármat rúgva az EVK harmadik fordulójában. A KEK-ben az MTK képviselte hazánkat és esett ki villámgyorsan már az első fordulóban hatvankilenc szeptemberében az ugyancsak NDK-beli Magdeburggal szemben.
Enyhén szólva sem volt futball-láz itthon.
Így, ilyen hangulatban lépett pályára április 12-én Belgrádban a magyar válogatott. A kispadon akkor már a bukott kapitányt, Sós Károlyt váltó újságíró Hoffer József ült. Olyan játékosok kerültek be, mint Vellai a Csepelből, Fejes és Karsai a Videotonból, Halmosi a Haladásból, Somogyi a Győrből, Pusztai a Honvédból, Máté a Pécsből. A jugoszlávok elleni 2–2 tisztes eredmény, mondta is Hoffer: "Ez a döntetlen alap lehet a további előrelépéshez...."
Tévedett.
Mert ugyan májusban győztek a mieink 2–0-ra a lengyelek ellen a Népstadionban, ám a remélt feltámadás az " új, sikeres magyar válogatott" még körvonalaiban sem látszott. Jellemző a hangulatra, hogy a Hoffer-féle nemzeti csapat edzőmeccset játszott Szentendrén, a Kossuth KFSE ellen. Volt szerencsém ott toporogni a tömegben. Tátott szájjal lestem Kocsis Lajost a "Csikót", Bene Ferit és a többieket, tán még évek múlva is megvolt a kis cetli az autogramjukkal. Csakhogy azon a délutánon hiába nyert 3–1-re a laktanyában a válogatott, a nézőtérről folyamatosan szidták, ócsárolták a játékosokat. Írta is másnap a Népsportban egykori drága főnököm, Borbély Pali bácsi, hogy botrányosan viselkedtek a szentendreiek.
De a Vasas sem kényeztetett el.
Az volt az a félidényes bajnokság, amikor A és B csoportba osztották a csapatokat, hogy aztán ősztől visszaálljon az őszi-tavaszi rendszer. A piros-kék csapat az Újpesttel és az MTK-val harcolt a bajnoki döntőbe jutásért. Nem sok sikerrel. A lilák oda-vissza 3–1-re győztek ellenünk, de még az MTK is jobbnak bizonyult, a Népstadion 25000 nézője előtt 2–1-re diadalmaskodtak.
De még hátra volt a szezonzáró.
A Vasas a bajnokságban végül az 5. helyet szerezte meg, miután a helyosztón legyőzte a Csepelt. Ám Albert József tanítványai nem mehettek nyári pihenőre, mert még akadt egy kis dolguk. 
Meg kellett nyerni a KK-t!
Már ment Mexikóban a világbajnokság, amikor az angyalföldi csapat a KK-döntő első meccsén 2–1-es vereséget szenvedett Pozsonyban az Intertől. A csehszlovákok akkor már otthon pihenték ki a világbajnoki fáradalmaikat és dolgozták fel a három vereséget. A marseille-i örömmámorból nem sok minden maradt Mexikóban: 4–1-es vereség a braziloktól, 2–1-es zakó a románoktól, és az angolok is egy góllal jobbnak bizonyultak náluk.
A káröröm - mint tudjuk - jókedvűvé teszi az embert.
Az egyébként valóban erős csehszlovák válogatott tagjai közül is kiemelkedett Ladislav Petráš, akinek a nevéhez fűződik mind a brazilok, mind a románok elleni találat. Egyedül Petráš volt képes gólt lőni a világbajnokságon honfitársai közül. S ez a klasszis csatár, aki egyébként hat esztendővel később tagja volt az Európa-bajnoki címet nyert csehszlovák válogatottnak – 1970 júniusának közepén kikocogott a Fáy utcai szent gyepre. Nagyjából telt ház fogadta a pályára lépő csapatokat a nagy melegben, és kimondva, kimondatlanul a reváns vágya fűtötte a drukkereket.
Reváns – Marseille-ért!
Albert József a következő összeállításban küldte pályára a Vasast: Mészáros – Fábián, Mészöly, Vidáts, Lakinger – Müller, Menczel (Váradi Ottó) – Török (Ladinszky), Puskás, Farkas, Tóth Bálint. Erős Vasas volt az, amint látszik, a későbbi Feyenoord, Anderlecht és Betis kedvenc, a szabad világba vándorló Ladinszky Attila csupán a kispadon kapott helyet. Schiller osztrák játékvezető útjára engedte a lasztit, és a Vasas-tábor űzte, hajtotta az övéit. Ott és akkor nem számított a rossz bajnoki idény, az olykor lehangoló teljesítmény. Csakhogy az Inter is kupát akart nyerni, és a középhátvéd Šolín húsz méterről vette be Mészáros Bubu hálóját. A félidőben 1–0-ra vezetett a vendégcsapat, összesítésben már kettővel ment az Inter. Aztán a szünet után visszatért az élet Angyalföldre.
Visszatért az élet a magyar labdarúgásba.
Farkas Jancsi indította Puskás Lajost. Kiabálhatott volna neki, hogy hello doki… tudniillik Puskás a meccs délelőttjén doktorált a jogi egyetemen, hogy aztán néhány órával később dresszre, klottgatyára vetkőzve újra futballista legyen. Nem is akármilyen futballista! Puskás Lajos egyenlített, és onnantól kezdve olyan támadássorozatot vezetett a Vasas, amelyet ritkán látni. Egyik helyzet a másik után, ám az Inter hősiesen védekezett.
Már csak tíz perc volt hátra.
Az eredményjelző táblán még mindig egy–egy állt, a nézők pedig hol elkeseredve, hol mindent beleadva üvöltöttek.
Farkas Jancsi pedig bólintott – 2–1 ide, egál összesítésben. Aztán jött Müller Sanyi bombagólja, és a lelátón megkezdődött a karnevál, ám még hátra volt a slusszpoén, Farkas Jancsi a kétségbeesetten előremerészkedő pozsonyi védők között kilépett és megtáncoltatta az Inter kapusát. Majthényi Lóránt életre szóló táncórát vett: Jancsika megcsinált egy lövőcselt, aztán még egyet, és még egyet, Majthényi minden mozdulatra ugrott, vetődött, aztán feltápászkodott és újra vetődött. 
Majd Jancsi az üres kapuba pöckölte a lasztit.
A Vasas négy–egyre nyert és ötödik alkalommal hódította el a KK-t!
Felejthetetlen fotók készültek a meccs alatt és után, amelyeken látszik a hatalmas tömeg, és az is, ahogy a szurkolók a vállukra emelik a játékosokat és viszik őket körbe és körbe, legszívesebben talán cipelnék magukkal az első kocsmáig. Így aztán az a gyászos emlékű hetvenes tavasz végül is jól végződött. Arról nem is beszélve, hogy nem sokkal később valóban megérkezett a Peñarol a főtéri trafikba, gondosan becsomagolva, hozzá műanyag kapuk, aprócska gomblabdák. 
S az sem volt akármi, ahogy a brazilok csúcsfutballal megnyerték a világbajnokságot Mexikóban.