Kokótól megrészegülve!

Úgy kalimpáltál a kezeiddel, mint egy boldog kisgyerek. Szinte kifutottál örömödben a világból, vagy legalábbis a Népstadionból, hogy megállj valahol a Keleti pályaudvar környékén egy restinél és felhörpints egy pohár sört az első címeres mezben szerzett gólod tiszteletére. De csak az oldalvonalig jutottál, mert a többiek, a csapattársaid addigra utolértek és a nyakadba ugrottak. Életed egyik legfontosabb pillanata volt az Kokókám. A csehszlovákokat fogadtuk 1977. április 20-án, közel ötvenezer néző előtt és nem mi voltunk az esélyesek. Az Európa-bajnok érkezett Budapestre, az óriási meglepetésre az öregkontinens trónjára egy esztendővel korábban felülő ellenfél.

Panenka barátunk ugyan nem játszott, de erős rivális várt ránk.

Panenka a tizenegyeskirály, akinek a nevét az ő sajátos alálöbbölt büntetője után az idők végezetéig megőrzi majd a történelem. Baróti Lajos szövetségi kapitány azon a tavaszillatú áprilisi estén váratlan húzásra szánta el magát: a szélvészgyors Pusztai Lászlót tette a jobb, a bombaformában futballozó, feltartóztathatatlan Várady Béluskát a bal szélre, középre pedig Kovács Istvánt. Téged Kokókám – oda a center pozíciójába.

Mintha megsimogatott volna az élet, hiszen Te eredetileg középcsatár voltál, Salgótarjánból úgy is érkeztél Angyalföldre, hogy majd ott, a tengelyben lövöldözöd vagy épp fejeled a gólokat. Csakhogy drága Rudi bácsi Izsó Nácit favorizálta ezen a poszton, Gass Pistát a középpálya jobb oldalára, Béluskát a bal szélre, Téged meg jobboldali csatárnak tett be a csapatba. Tudom, hogy berzenkedtél, tudom, hogy morogtál, de csak magadban, szigorúan magadban, hiszen boldog és büszke voltál, hogy a Vasas játékosa lehettél.

Tán még a kapuba is beálltál volna a Fáy utcában.

Abba a Vasasba bekerülni még rang volt, óriási megtiszteltetés. Meg kellett küzdeni a helyért, a pozícióért, a bizalomért és a szurkolók szeretetéért. Te Kokókám villámgyorsan beloptad magad a szívünkbe. Utánozhatatlan stílusod volt a pályán, és azon kívül is. Azok az ízes, palócos mondataid, az a harsány jókedv, s az a gyermeki lelkesedés tett Téged népszerűvé – a játékodról nem is beszélve.

Lövőcselkirálynak becéztünk.

Becsukom a szemem és látom magam előtt a riadt újpesti védőket. És a rémült ferencvárosi hátvédeket. Őrületbe kergetted a lilákat, a zöldeket a pályán és a lelátón egyaránt. Müller Sanyi felpasszolta Neked a lasztit mértani pontossággal, te meglódultál ott az oldalvonal mellett, aztán futott veled, melletted zöldbe és lilába öltözött védők egész sora, és te mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, megcsináltad azt a lövőcselt. Tudta mindenki, hogy ez jön, ez következik, mégis becsaptál vele mindenkit. Egy lendületes mozdulat, aztán a védő csúszott, csúszott ki egészen a Deák térig. Te pedig…

Látom magam előtt azt a gólörömet a csehszlovákok elleni meccsen. Nyertünk 2–0-ra, Baróti kapitány számítása és taktikája tökéletesen bevált. Béluska lőtte az elsőt, te szerezted a másodikat, és az Európa-bajnok nem találta a fogást a magyar csapaton. Azon a tavaszon minden rólunk szólt. Rólunk, a Vasasról. Sorra nyertük a rangadókat, legyőztük a Honvédot egy izgalmas derbin, és fölényesen fektettük kétvállra egy hét alatt egyaránt 4–1-re az Újpestet és a Ferencvárost. Minden meccsen a csapat legjobbjai közé tartoztál. Minden meccsen életveszélyt jelentettél az ellenfél kapuja előtt, és mi megrészegülve, mámorosan néztük, ahogy játszik a Vasas.

Játszik a Vasas!

Vajon melyik volt a legjobb meccsed piros-kékben Kokókám? Melyikről mesélnél most úgy, ahogy a korábbi telefonbeszélgetéseink során? Imádtalak hallgatni. Kérdezni sem kellett. jöttek, jöttek azok a palócos mondatok, a nagy nevetések, az anekdotázások. Milyen büszkén mondtad: hármat vágtál az MTK-nak 1976 áprilisában egy 4–1-re megnyert meccsen, és kilencest kaptál a sportlaptól. Miért nem tízest? Megérdemelted volna, és tíz válogatottbeli szereplésnél is többet kaphattál volna a sorstól, még akkor is, ha olyan riválisokkal kellett megküzdened a címeres mezért, mint Törőcsik András, Pusztai László, Fazekas László és a többiek. Mennyi és mennyi közönségkedvenc játszott akkoriban a magyar csapatokban! Csapó Karcsi Tatabányán, Karsai László a Videotonban, a Szalai, Répás, Básti középpályássor Salgótarjánban, Póczik Jóska Győrben,.. s a futballdrukkerek kívülről fújták még a SZEOL összeállítását is.

A magyar futball még igazi ajándék volt a rajongók számára. Izgalmas, sokszor teltházas bajnoki meccsek, s egy válogatott, amely 1966 után újra kijutott a világbajnokságra 1978-ban. Még ott volt bennünk Marseille tragédiája, a csehszlovákok elleni 4–1-es pótselejtező sokkhatása. Még ott volt bennünk a hórihorgas svéd Ralf Edström kiesésünket jelentő fejesgólja a 3–3-as magyar–svéden… De már készültünk Argentínára.

És a Vasasnak ebben jelentős szerepe volt.

Az imádott csapatunknak, amelyből hol Mészáros Bubut, hol Török Petit, hol Müller Sanyit, hol Zombori Sanyit, hol Izsó Nácit, hol Várady Béluskát – és hol téged Kokókám válogattak be a legjobbak közé. Sokszor eszembe jutsz. Nézem az utódokat, látom ahogy a tíz emberrel védekező ellenféllel szemben tanácstalanok, hátul passzolgatnak, rést, lyukat keresnek, üres területet. S olyankor azt kiabálnám legszívesebben, húzzátok meg a szélt, úgy ahogy te csináltad Kokó, egy csel, még egy csel, legyen bátorság, legyen kreativitás, legyen ötlet… Hiszen ezért is gyönyörű sport a futball. Elmesélném az utódoknak helyetted is, milyen volt több tízezer ember előtt játszani a Népstadionban, és milyen felejthetetlen élmény lehetett néhány hónap alatt kétszer is öt–négyes meccsen pályára lépni az Újpest ellen.

5–4 ide, júniusban, 5–4 oda, szeptemberben.

Előbbin kettő, utóbbin egy gólt lőttél Rothermel Ádám hálójába.

Ezekről a meccsekről is beszélgettünk legalább kétszáz alkalommal.

És beszélgettünk a nyugdíjas életedről, a visszavonultságodról, a hétköznapok gondjairól, s persze az asszonyról, aki ott állt mindig melletted, mögötted. A feleségedről, akinek számára mindennél fontosabb voltál. És ez az asszony Kokókám azóta is a párod, hogy te 2020 decemberében a végtelen felé indultál. Azóta is sirat, és tán az ajtót nézi, mikor jössz haza, aztán kimegy hozzád a temetőbe, és csak beszél, beszél hozzád.

Hiányzol neki – és hiányzol nekünk, a Vasas családnak is.

Nyugodj békében Kokókám!

Fotó: mlsz.hu