Lélegzethez jutni!

Jöttünk, és az első jó passznál, az első valamirevaló keresztlabdánál, vagy egy jó huszonötről eleresztett és legalább a gólvonalig elvánszorgó lövésnél azt mondtuk: "na, azért csak lesz ebből csapat". Aztán lett. Olyan, amilyen, de a miénk. Szeretnivaló, vagy épp pokolba kívánt. Épp milyen idegállapotban voltunk. S mi általában rossz, nagyon rossz idegállapotban vagyunk. Siófokon például nem volt egy lélekemelő élmény ácsorogni a vendégszektorban. Voltunk vagy háromszázan, vasárnap este a langymelegben néztük, ahogy ez a tisztes iparosokból álló ellenfél szétfut, bedarál, leütköz, lebirkóz és legyőz bennünket.

Mindenféle megerőltetés nélkül.

S közben hallgattuk, ahogy tizenhárom helybéli ócsárolja, szidja a Vasast, gúnyolódik rajtunk és olyankor persze ökölbe szorul az ember keze, tán még neki is menne a világnak, de illik elviselni a vereséget.

A folyamatos sorscsapásokat.

Nincs csapatunk. Ezt kár lenne tagadni. Vannak jó játékosaink, olyan futballistáink, akik korábban máshol már többször, sokszor bizonyítottak. Nálunk még nem.

Nálunk még egyáltalán nem.

Hogy ennek mi az oka, azt mi innen, a lelátóról nem tudjuk megfejteni. Állunk ott tanácstalanul, ledermedve, kétségbeesve, szentségelve. Nézzük a zöld gyepet – nézzük a tanácstalanságot, az ötlettelenséget, és nem értjük az okát.

Felhívtam Tóth Bálintot, aki igazi Vasas. Mindig is az volt. Játékosként, edzőként, aktívként, visszavonultként. Soha nem tagadta meg, hogy idetartozik – hogy közénk tartozik. Felhívtam és arra kértem, mondja el ő, az egykori sikeres edző, aki rendszerint itt van a lelátón, látja a csapatot, mit gondol, mi lehet a baj. Higgadt, kulturált választ kaptam. Indulatoktól mentes mondatokat, és ez most azért fontos, mert bennünk, szurkolókban forr, szinte felrobban a düh.

A tehetetlen düh…

„Nézzetek a táblára, szokták kiabálni a lelátón, és valóban, az eredményjelző meg a tabella megmutat mindent. Ha nincs eredmény, akkor lehet színezni a történetet. Az azt jelenti, hogy gyenge a csapat. A Vasasban most sok jó játékos van, és a szurkoló azt gondolja, hogy ebből automatikusan lesz, kialakul egy egységes csapat is. Láthatjuk, a saját bőrünkön tapasztalhatjuk, hogy ez mennyire nem igaz. De ezt átélték már a Vasasnál nagyobb, nevesebb klubok is. A nagybevásárlás utáni végtermék egyelőre lehangoló, de én arra kérek mindenkit, minden vasasost, hogy ne forduljon el a csapattól. Dolgoztam rengeteg klubnál, hol beugróként, tűzoltóként, hol hosszú távon, és tudom, hogy minden az öltözőben dől el. Ha ott kialakul az egység, ha ott az edzőnek sikerül olyan összhangot teremtenie, akkor minden megváltozhat. Minden jó irányba fordulhat, és ezt nem a kincstári optimizmus mondatja velem. Idő kell! És ezt írjuk le még egyszer: Idő kell! És a lelátón ne indulatból, ne dühből mondjanak véleményt, még akkor sem, ha a szurkoló győzni akar, érthető módon a sikerre vágyik, különösen Angyalföldön, ahol lassan már alig lesz valaki, aki emlékszik milyen az arany színe, akár a bajnokságról, akár a kupáról beszélünk...”

Hallgattam Tóth Bálintot és megpróbáltam átvenni a nyugalmát.

A kimért mondatait.

Nem volt könnyű. A siófoki megaláztatások, a tehetetlenség érzése, a Szolnok elleni, szinte helyzet nélkül lehozott kilencven perc még mindig sokkolja az embert. De Tóth Bálint folytatta:

„Jön egy kupameccs vasárnap, azt le kell hozni valahogy, bárhogy, meg kell nyerni, ki kell szenvedni, tovább kell lépni. Levegőhöz kell jutni! Ez most a kulcsszó, és ha ez meglesz, akkor el lehet indulni előre. Én hiszek benne, hogy Schindler Szabolcs összekapja ezt a csapatot. Vasasos, tiszteli, szereti a klubot és maga is egy tisztességes ember, jól felkészült szakember. Ezt korábban már bizonyította. Segíteni kell őt is és a játékosokat is. Látom rajtuk, hogy lelkileg teljesen padlón vannak. Fogalmam sincs, hogy ez miért van. Rutinos, korábban már bizonyított labdarúgókról beszélünk, akik például Siófokon szinte azt sem tudták, melyik bolygón vannak. Miért? Akkor kell melléjük egy pszichológus, mert úgy tűnik, hogy az a teher, amit az elvárások, a minden áron való feljutás, az érthető első osztály utáni vágyakozás rájuk tesz, lehet, hogy sok nekik. Sajnos hiányzik egy igazi vezér, pedig akár Litauszki Róbert, akár Feczesin Róbert, akár Szatmári Lóránt képes lehetne erre. Ne temessük a feljutási esélyeket. Rengeteg meccs van. Nyerünk háromszor és máris ott vagyunk újra az elején. És könyörgöm, ne csak a játékosokat ne bántsák, Nagy Miklóst se. Emlékszem, Jámbor Jánost is kikezdték, őt is kritizálták. Hányszor és hányszor a fejéhez vágták, hogy spórol, hogy nem erősít rendesen, erre tessék: most itt van egy ember, aki túlzás nélkül az életét tette fel a Vasasra, a pénzéről most ne is beszéljünk, és látom, olvasom, hogy már kikezdték. Milyen jogon bántják ezt az embert? Hibázott? Persze. Valamennyien hibázunk. De ez majd a bajnokság végére derül ki. Azt kell megnézni, hogy jót akart, erős Vasast akart? A többi csak mese uraim, csak mese. Még egyszer mondom, az öltözőben dőlnek el a dolgok, és ha Schindler Szabolcs azt látja, azt érzi bárkin, hogy nem szakad meg ezért a klubért, hogy nem döglik meg a pályán a Vasasért, akkor ültesse fel a lelátóra, vagy száműzze a kerületből. Ne temessük a csapatot, van gyönyörű stadionunk, van irigylésre méltó hátterünk, ambiciózus vezetőnk, és az első osztályra igenis alkalmas keretünk. Még azt is értem, hogy a 13. percig nem szurkoltak a srácok, mintegy figyelmeztetésként, de könyörgöm nekik is, ne hagyják cserben a Vasast, mert csak együtt, a szurkolókkal sikerülhet, hogy újra nagycsapat legyünk. Finomítok, hogy újra csapat legyünk...”

Lehetetlen a Vasasról érzelmek nélkül beszélni.

Nehéz a Vasasról higgadtan fogalmazni, embert próbáló feladat a Vasas teljesítményéről visszafogottan írni.