A gyászév vége

Lehetne ez egy könnyed, kedélyes múltidézés. Szólhatna a búcsúzó rovat utolsó része a Videoton elleni felejthetetlen sikereinkről, mert bizony volt benne részünk bőven. Már a kezdés, 1968 márciusában megadta az alaphangot. A Fáy utcai stadion 10 000 nézője előtt 6-1-re vertük az újonc tölténygyáriakat. Úgy történt, ahogy kellett történnie: helyre tettük a „’potkívánok, elnézést, leülhetek?” -szerű hozzáállással érkező újonc csapatot. A Vidinek hatodik nekifutásra sikerült legyőznie először a Vasast 1971 májusában Angyalföldön, s gyerekként belém ivódott a fotó a Képes Sportból, amely a vendégek győztes góljának szerzőjét, Wollek Tibort mutatja enyhe örömmámorban. Óriási meglepetésként írtak akkor erről a meccsről, pedig a fehérváriak remek futballistákkal rendelkeztek; elég csak Karsai Lászlót, Nagy II. Jánost, Nagy III. Jánost vagy Kovács Józsefet említeni. 

Aztán egyre nagyobb rangja lett ennek a párharcnak. Mindez a nézőszámokon is látszott. Többször is tíz-, olykor tizenkettő-, tizenöt-, tizenhat- vagy húszezer néző látta a két piros-kék csapat küzdelmét. Sokáig domináltunk, hogy aztán a XXI. század átrendezze az erőviszonyokat. 

Mi lettünk a kis csapat, ők meg egyre inkább a meghatározó klub. 

Jó lenne most kedélyesen nosztalgiázni, s arra biztatni a szurkolóinkat, pörgessék vissza a fejükben néhány Vidi-verés kitörölhetetlen pillanatait. De ehelyett mást diktál most a józan ész és a realizmus. Akik a gyászos szezon utolsó meccsére kilátogatnak a mini stadionunkba, raktározzák el magukban Buck Miki hangját, aki majd bemondja az öblös baritonján, hogy: NB I-es labdarúgó mérkőzés következik!

Csak a Jóisten tudja, mikor lesz itt, nálunk legközelebb ilyesmi.

Számunkra látszólag tét nélküli 90 perc kezdődik szombat éjszaka a zárófordulóban. Csakhogy nem mindegy kibe karolunk bele képletesen, és visszük magunkkal pokolbéli kirándulásunkra – a másodosztályba. 

A Vidit vagy a Honvédot?

Mindkettő megérdemelné.

A fehérváriak megtették azt a feltűnően sportszerű gesztust, hogy amikor mi a DVTK-val harcoltunk zárásként a bennmaradásért, szinte az ificsapatukat küldték Miskolcra, s persze, hogy vereség lett a vége. S persze, hogy akkor is mi estünk ki. A Honvéd pedig minősíthetetlen futballal rukkolt ki egyszer Felcsúton, s ha mi akkor nem nyerünk ezer beengedett, őrjöngő angyalföldi fanatikus előtt Dunaújvárosban az MTK ellen, akkor megint csak mi buktunk volna a víz alá. S akkor még nem beszéltünk a legutóbbi osztályváltásunkról, amelyet épp egy Kispesten 3-1-re elveszített találkozó után élhettünk át, miközben a Honvéd tábor „NB II Keleti csoport” rigmussal búcsúzott tőlünk.

Egyikük, ha tetszik, ha nem – jön velünk.

Apró öröm a káröröm, különösen a mi helyzetünkben. Hosszú elemzéseknek kellene készülniük arról, mi vezetett a kiesésig, s mi volt az oka, hogy szinte már az első perctől kezdve lépéshátrányba kerültünk, nem találtuk a ritmust. Nem találtuk sem a letámadás, sem a zárt védekezés ellenszerét, és nem találtuk a csapatunkat sem.

A bátor, futballozó, olykor vakmerő Vasast.

S azóta sem találjuk. 

"A hogyan tovább, Vasas?"-kérdés – amelyet szezon közben is feltettünk, hol szentségelve, hol bambán, magunk elé bámulva – még soha nem volt ennyire aktuális. Most, pünkösd előtt még csak remélni tudjuk, hogy imádott klubunk képviselői ott lesznek a másodosztályú bajnokság rajtján, és lehetőleg olyan edző irányításával és olyan játékoskerettel, amely egyértelműen a feljutást célozza meg.

S amely nem őrzi a semmire nem jó döntetlent. 

De ezek egyelőre csak vágyak, a valóság pedig arról szól, hogy jön majd több száz fehérvári a Fáy utcába, és űzi, hajtja majd csapatát ellenünk. Miközben mi megfogyva, megtörve, hitet vesztve arra gondolunk: jó, hogy véget ér ez a gyászév. Az esztendő, amely a nagy lehetőségek szezonja is lehetett volna, ám a két újoncból nem mi, hanem a Kecskemét írt valóban történelmet. 

Hiányzik a Vasas, hiányoznak a sikerek, s hiányzik a szenvedély.

Ezeket kell visszalopni, visszakapni a következő szezonra. 

Mindörökké, Angyalföld!