A betalpalt öngól

Mesélek neked, Szabi, egy vasárnap délutánról. Szeptember volt, ugyanilyen langyos, a kocsma kerthelyiségében csapolt sör ivására ingerlő, a Dagály strandon oldalkötős fecskében fejesugrásra serkentő gyönyörűséges idő. A müncheni olimpia miatt később kezdődött a bajnokság, s a Vasas a fénykorát élő, itthon már-már a legyőzhetetlenség mítoszát magára ragasztó Újpestet látta vendégül. Délután háromkor kezdődött a meccs, irdatlan sok ember állta körbe a zöld gyepet, zsúfolásig megtöltve a lelátót. Kiabált, énekelt a két szurkolótábor.
Varázslatos volt az a vasárnap délután.
Akkor ült újra a Vasas kispadján Baróti Lajos. Az első bajnokcsapatunk, az 1957-es aranyérmes gárda szakvezetője tért vissza Angyalföldre, hogy megint maradandót alkosson. Szabi, ha ott lettél volna a nézőtéren, halálosan beleszeretsz a Vasasba, talán jobban, sokkal jobban, mint így. 
Mert tudom, hogy fontos neked ez a klub, hogy nem olcsó, közhelyes duma a részedről, hogy vasasos vagy. 

Az a 1972. szeptember 17-ei vasárnap korszakos emlék annak, aki látta és átélte. A Vasasnak szurkolni, a Vasasért rajongani akkor épp ugyanolyan élmény volt, mintha az ember a Fradit, a Dózsát, vagy a Honvédot választaná. Nem voltunk kevesebbek, nem voltunk kisebbek, nem voltunk népszerűtlenebbek. A Ferencvárossal persze ilyen szempontból nem lehetett versenyezni, elég volt csak ránézni a kettős meccseken a Népstadion felső karéjára, annak is a Keleti pályaudvar felőli oldalára, és a rügyező, hatalmas tavaszi mezőn nincs annyi zöld, mint ott, a többezres B-Középben. 

Büszke lettél volna a Vasasra akkoriban, Szabi. Büszkén vágtad volna pofán az iskolában az órák közötti szünetben a téged froclizó, az esetleges hétvégi vereségen gúnyolódó rivális drukkert. Jó volt a Vasashoz tartozni, és úgy voltunk vele, ez így lesz, amíg világ a világ.

Most sincs másként.
Az érzés, a mámor, az extázis olykor halványul, mintha távolabb kerülne, mintha kicsit kihunyna bennünk, hogy aztán újra és újra talpra állítson, kiabálásra ösztönözzön. Hazajöttél a Fáy utcába, Szabi – és mi bízunk benned. Igaz, mást nem is tehetünk. Kiszolgáltatottak vagyunk, öregek, fiatalok, Vasasért rajongók. Kiszolgáltatottak, hogy a csapat, az imádott csapat egyszer majd újra, meg újra földöntúli pillanatokkal ajándékoz meg bennünket, és büszkén viselhetjük a postán sorban állás közben a Vasas-címeres maszkot.

Zavaros időket élünk, félve nézzük a híreket, hogy mit és mikor korlátoznak újra, hogy mehetünk-e meccsre egyáltalán, hogy nem jön-e el újra a karantén-időszak, hogy nem lakatolják-e ránk a világot. Mert mennénk meccsre, naná, hogy mennénk, most vasárnap például Siófokra, újra előszedve a már elpakolt kacsás úszógumit, az okkersárga itt-ott megragasztott tizenkét éves gumimatracot, hogy belevessük magunkat a magyar tenger forgatagába. Pedig már zárva szinte az összes lángosos, már nem árulnak palacsintát, már lakat került a legtöbb kerthelyiségre, a víz pedig alig több mint húsz fokos.
De oda kell mennünk Siófokra, biztatni a csapatot.
És biztatni téged, Szabi, aki visszatértél Angyalföldre, ahol korábban futballoztál, az Akadémián edzősködtél, ám most főszerepet kaptál. 
Arra kérünk, ne foglalkozz velünk. Ne érdekeljen, hogy mi hol rosszkedvűen, hol túlságosan pesszimistán véleményt formálunk, kritizálunk és a jövőt féltjük. Ne foglalkozz velünk – ne foglalkozz senkivel!
Dolgozz ugyanolyan keményen, határozottan, senkivel sem törődve, mint tetted azt Békéscsabán. Ne figyelj a károgókra, a rád legyintőkre, az ellendrukkerekre.
Te csak a Vasasra figyelj!
A csapatra, ami közel sincs kész – közel sincs egyben.
Az motiváljon, hogy valódi csapatot faragj belőlük.
Feczesin Robiból, Balajti Ádámból, Litauszki Robiból, Radó Andrisból, a kis Hidi gyerekből és a többiekből. Mert vannak játékosaink, a másodosztályban kiemelkedő tudású labdarúgóink – de még nincs csapatunk.

Úgy állj majd a kispad előtt Siófokon, hogy a kiabálás, a szurkolás, a gyerünk, gyerünk Angyalföld rigmus immár neked is szól. Neked, aki hivatalosan is idetartozol, s talán mindig is idetartoztál. Ha azt kérdeznéd bármelyik Vasas-drukkertől, mondjuk a pénteki edzés után, hogy kit szeretett volna a kispadon látni, hallanál ezer, meg ezer nevet, s persze olyan is akadna, aki azt válaszolná: bárcsak Rudi bácsi vezethetné megint sikerre a Vasast.
Rudi bácsi.
Vagy Baróti Lajos.

Mesélek Neked arról a vasárnapi meccsről Szabi, amikor Baróti Lajos visszatért hozzánk a kispadra és irányításával három-nullra vertük a Dózsát. Hömpölygött a tömeg, mámorító volt a hangulat, hát még amikor Juhász Peti – a lilák hátvédje – Szentmihályi Antal kapujába talpalta a lasztit! Azzal a góllal vezettünk egy-nullra, az a találat indította el a Vasast, az akkoriban meglehetősen rapszodikusan szereplő, fájdalmas kudarcokat elszenvedő Vasast. Nyertünk három-nullra, a szezon végén bronzérmes lett a csapat és elhódította a Magyar Kupát. 
Más idők voltak. 
A rajongás azonban nem változott.
Itt van bennünk.
Vasárnap újra – egy gyönyörű szeptemberi vasárnap Siófokon – kikiabáljuk majd magunkból. 

S te, Schindler Szabolcs – immár Baróti Lajos, Illovszky Rudolf, Csordás Lajos, Machos Ferenc, Mészöly Kálmán, Gellei Imre és Komjáti Bandi után – leülsz majd a kispadra, és reményeink szerint történelmet írsz majd a csapattal – visszavezeted oda, ahová való.
Az első osztályba.
Ehhez csak annyit kell tenned, hogy magad mellé állítod a játékosokat, hogy közösségé formálod őket, aki pedig nem áll be a sorba, aki nem érzi, nem tudja és nem fogja föl, mit jelent a Vasas, mit jelent ez a címer nekünk, neked, Rudi Bácsinak, Baróti Lajosnak, annak mutasd meg, merre van a kijárat.
S mi, ott a lelátón, a háttérben mindenben támogatunk. 
Siófokon vasárnap este a győzelem reményében.
Akár egy betalpalt öngóllal.