Több mint testőr

...és mit szól, Pali bácsi a „kis” Szilágyihoz? Fent van a feje, talán ez a legfontosabb, néz és lát a pályán, amikor keresztez, amikor száll felé a hosszan előrevágott laszti – s amikor nyílik egy vékonyka folyosó az ellenfél térfelén és előre lehet indulni, támadást vezetni. Nem hasonlítanám őt Geress Zolihoz, de lehet ebből a fiúból valami, ráadásul közénk tartozik, vasasos, tudja, mit jelent az a címer ott a gyönyörű mezen. Látja, Pali bácsi, milyen kicsi is elég ahhoz, hogy az ember belelkesedjen: néhány határozott szerelés, győztesen megvívott, test test elleni csata és egy-két pontos passz előre, a meglóduló társnak.

Nem tudom, miként éli meg ott fent, a vattapamacsra emlékeztető bárányfelhőn ücsörögve Farkas Jancsival, Ihász Kálmánnal, Bundzsák Dezsővel, Csordás Lajossal, Illovszky Rudolffal s a többiekkel, hogy mi itt lent még mindig álmokat kergetünk, az ötvenes-hatvanas-hetvenes évek sikereiben reménykedünk.
Talán mosolyognak rajtunk.
S talán azt mondják - úgy egymás közt, mint annak idején az edzések előtt az öltözőben-, hogy: „Tempó, Vasas, ne hagyd magad!”
S ebben valóban minden benne van.

Szerepelhetünk mi a másodosztályban, annak is a legalján (volt ilyen, szenvedtünk is tőle…), de a szenvedély és a hit, no meg a folyamatos múltba révedés megmaradt. Talán ez tartja bennünk a lelket. Azok a meccsek, amelyeken maga, Pali bácsi klasszisteljesítményt nyújtott, vagy egyszerűen csak hozta a jó átlagot.

Tizenöt évig futballozott Vasas-dresszben.
Akadt megszámlálhatatlan szezon, amelyeket végigmelózott, szó szerint. Egyetlen találkozóról sem hiányzott, gyanítom, ez valamiféle világcsúcs.
Ezalatt nyert öt bajnoki címet.
Vajon melyik volt a legkedvesebb? S egyáltalán lehet-e különbséget tenni közöttük? Talán az első, az 57-es félidényes? Vagy az utolsó, a 66-os, amelyet veretlenül nyert meg a csapat? Hány és hány becsúszó szerelés, keresztezés, lefülelt átadás kellett ahhoz a maga részéről, hogy mindez sikerüljön?

Láttam magát, Pali bácsi, a stadionavatón.
Már segítséggel jött, már babusgatták, vigyáztak magára, óvták, talán még a lágy szellőtől is, ám a szeméből - és ezt bizton állíthatom… -, a szeméből még mindig hihetetlen erő és élni akarás látszott. S persze még valami: az elmorzsolt könnycseppek, amikor körbenézett a mi ministadionunkban és látta azt a közel ötezer mámoros és meghatott Vasas-drukkert, akik felállva ünnepelték a pillanatot.
A pillanatot, amikor beleszerettek ebbe a klubba. 

Mert ott és akkor nem számított a sok fájdalmas vereség, a megszámlálhatatlan kudarcélmény, a kizárás, a megszűnés, a gyászbeszéd a zöld gyepen – csak az volt fontos, hogy a Vasas mi vagyunk.
Mi, ott a lelátón.
És maga, Pali bácsi, meg az a rengeteg imádnivaló, zseniális futballista, aki magára húzta ezt a nagyszerű mezt.

Tavaly ment el... és hát szörnyű ezt leírni, de talán a legjobbkor. Már nem érhette meg ezt a világvégét, ezt az apokalipszist, amibe a sors vagy a Teremtő – kinek hogy – belevezette, belekényszerítette az emberiséget. Zenészek, színészek, művészek, sportolók halnak meg, egyik a másik után. Mi folyamatosan gyászolunk és riadtan nézzük a híreket, még riadtabban nézünk ki a becsukott ablakon, a függönyön keresztül.

Ez nem a mi világunk.

A futballt nézők nélkül játsszák... és még örülhetünk, hogy egyáltalán játszhatják.
Tavasszal már átéltük, milyen az, amikor nem a zöld gyepen dőlnek el a dolgok, de nem szabad panaszkodnunk.
Azt már nem!
A csapat küzd a feljutásért, a játék sokszor még akadozik, de már ott tartunk, jó ideje ott tartunk, hogy a győzelem számít, a három pont a legfontosabb. Okszizni, esernyőcselt bemutatni, kötényezni, tikitakázni majd ráérünk, amikor újra Chilébe hívják a Vasast, a Hexagonal-tornára.

Emlékszik-e Pali bácsi, arra a gyönyörű lovasszoborra, amit egyedül nem bírt felemelni?
Ott van az új stadion vitrinjében, csakúgy, mint a maga cipője. Olcsó szójáték lenne, ha azt írnám, hogy az elmúlt években hány és hány futballista fordult meg a Fáy utcában, aki még a cipőjét se vihette volna. De ne is vigyék sehová, ez a miénk, a mi emlékünk, a mi dicső múltunk. Csakúgy, mint a maga csodálatos pályafutása, az öt bajnoki címmel plusz a hatodikkal, amelynél Illovszky Rudi bácsi mellett pályaedzőként dolgzott. És persze a Magyar Kupa-diadallal, a Real Madrid ellen játszott BEK-elődöntővel és a KK-diadalokkal.

A magyar futball nagyjai között a helye.
Mi ezt elfogultság nélkül állítjuk és valljuk. 1960. október 30-án játszott utoljára címeres mezben, Brüsszelben egy, a belgáktól 2–1-re elveszített mérkőzésen. Soha többet nem hívták meg, pedig még hat év múlva is csúcsformában futballozott. Erről órákig mesélhetne Albert Flóri, Tichy Lajos, Bene Feri s megannyi center, akiket testőrként követett.
Testőrként – de sportszerűen.

A Vasas volt az élete, a mindene.
S ezt mi, szurkolók soha nem felejthetjük el. Sem most, sem ötven vagy száz év múlva. Reméljük, még akkor is lesz Vasas. S ha igen, akkor az utódok pontosan tudják majd, hogy kit neveztek Botondnak és kié az a régesrégi futballcsuka ott a vitrinben, ki volt az, aki egy felejthetetlen, Real Madrid ellen 2–0-ra megnyert meccsen a Bajnokcsapatok Európa-kupája elődöntőjében leradírozta, eltüntette a korszak legnagyobb csatáregyéniségét, Alfredo di Stéfanot.

Hiányzik, Pali bácsi…

fotó: nol.hu