Kispest üzenete

Lehetne ez most egy szokásos, könnyed hangvételű múltidézés. Elmerülni egykori látványos sikereinkben, erőt meríteni a régi szép időkből. De most nehezen megy. Pedig a Honvéd és a Vasas múltja igencsak regényes, megannyi különleges fejezettel. Rangadó volt ez, afféle presztízsmeccs, bárhol is állt a két csapat. Jó lenne most azzal kezdeni, hogy a kilencvenes években rövid időn belül kétszer is négyest gurítottunk nekik a régi Bozsik Stadionban. Látványos futball volt az, szebbnél-szebb gólokkal – igazi erődemonstráció.

S azok az idősebbek, akik átélhették a Fáy utcában, Kispesten, vagy a Népstadionban, ahogy a piros-kék és az akkor piros-fehér rivális kikocog a zöld gyepre, igazi világsztárokat láthatott. Bundzsák Dezső, Mészöly Kálmán, Farkas Jancsi itt, Tichy Lajos, Kocsis Lajos ott. S akkor még nem beszéltünk az ötvenes évek kiemelkedő egyéniségeiről. Vagy a hetvenes évek közönségkedvenceiről. Van mire és van kikre visszaemlékezni.

Az első osztály egyik csúcsmeccse volt sokszor a Honvéd–Vasas.

Csakhogy most az NB II-ben csapunk össze. Egy olyan Honvéd ellen lépünk pályára, a finoman szólva sem közönségbarát hétfő esti találkozón, amely a szezon jelentős részében a kieséstől rettegett. Az NB III-tól! A Kispesttel kapcsolatban ezt leírni egészen döbbenetes. A vörös-feketék néhány éve még bajnoki címet nyertek – épp a mi nagy bánatunkra. Azóta látjuk, hova jutottak. De a süllyedésük közben húztak magukkal és tavaly, amikor kínkeserves négy esztendő után visszajutottunk az első osztályba, háromszor vertek el minket.  A másik kieső Honvédtől kaptunk ki háromszor.

Döbröginek nem fájhatott ennyire, ahogy Lúdas Matyi ennyiszer elnáspángolta.

Jó lenne most lazáskodni, örök statisztikát emlegetni, de a múltidézés ezúttal sem segít. A Tiszakécske elleni meccs előtt többször is leírtam, hogy Vasas, ne hagyd magad! Hogy a lehetőség óriási, hogy a sorsunk a saját kezünkben van, csak hozni kell a kötelezőt, a muszáj győzelmet. Egyiket a másik után.

S ha jön a véghajrá, már nem hibázhatunk.

Már az első pillanatban elbuktunk, a Tiszakécske elleni lélekromboló, ötlettelen játékért, az újabb elhullajtott pontokért óriási árat fizethetünk. Újabb évet, vagy éveket, az elátkozott másodosztályban. Hogy ez ne így legyen, ahhoz például nyernünk kellene hétfő este. Azon a pályán, az új Bozsik Arénában, ahol még nem győztünk. Ráadásul az Üllői út mellett ez az a hely, ahol nagyon gyűlölnek bennünket. Ha volt bármi kapaszkodó a kispesti fanatikusok számára a tavalyi kieséskor, az éppen az volt, hogy süllyedünk velük a mocsárba, és velünk meccselhetnek. Olyan Kispest vár ránk hétfőn, amelyik már kiharcolta a bennmaradást, amelyiknek nem kell idegeskednie, s amely a Vasas-utálattól belelkesült szurkolói segítségével „az év meccsét” játssza majd ellenünk. Az alapgondolatuk nem is lehet más: ha ők nem jutnak fel, akkor mi is rohadjunk velük itt még tovább.

A döntetlen nekünk már nem elég. Ezt a Tiszakécske elleni találkozón elintéztük. A Győr zsoldosai a jelek szerint nagyon megkönnyebbülhettek az edzőváltás után, szemmel láthatólag visszatért a jókedvük, s ami még ennél is fontosabb, a játékkedvük, mert úgy szállítják a kötelező győzelmeket ahogy nekünk is illett volna a Tiszakécske ellen.

Kispest üzenete hosszú távra hat Angyalföldön.

Ha három ponttal gazdagodunk, akkor újra feljutó helyen vagyunk és a sorsunk továbbra is a kezünkben van. Ráadásul lélektanilag is komoly hatása lehet egy Honvéd elleni győzelemnek. A nagy kérdés persze az, hogy a mi lelkesedésünk, a mi szenvedélyünk, ott a lelátón és persze a tévékészülékek előtt ugyanúgy ott dolgozik-e majd a játékosokban is. Mert ez a lényeg – amit mi akarunk azt százszor, ezerszer akarják jobban a Vasas futballistái.

A feljutást!

Várhatóan idegőrlő, feszült meccs lesz ez. De csapatunk telis-tele van rutinos, NB I-et, sőt válogatottat megjárt labdarúgókkal, miközben az ellenfélnél leginkább tehetséges fiatalok kapnak majd szerepet. Nem irreális elvárás, hogy a Vasas győztesen hagyja el a XIX. kerületet. Ennek a reményében várjuk a hétfő este nyolc órát. Ennek a reményében várjuk a bajnokság véghajráját. Ennek a reményében várjuk az utolsó körben, hogy a Soroksár ellen ne dühödt, elkeseredett tiltakozás – hanem örömmámor jellemezze a lelátót, és egész Angyalföldet!