Sós ebéd helyett szegedi halászlé

Sinkovics Gábor legfrissebb írása csapatunk Szeged elleni összecsapása előtt, emlékezve Radics Jánosra, korábbi sikerekre, egyben köszöntve a születésnapos Varga Lászlót.

Sok minden kavarog a Vasas-drukker fejében. Talán a sűrűn változó frontok teszik, a kialvatlanság – vagy a csapat körüli hírek. Mert elsők vagyunk, és ennél nincs fontosabb. Ezt vártuk, ezért kiabáltunk, ezért perlekedtünk – ez volt a minimum elvárás. S ez jó a szemnek, ránézni a tabellára. Aztán becsukódik a szem és jönnek a képek a legutóbbi bajnoki meccsről, a Kerület elleni hazai találkozóról, és már megy is feljebb a frontok, no meg a hétfő esti látvány hatására a vérnyomás. Az első félidőben a fél pályán is alig jött át az ellenfél, s megkockáztatom: az óbudai csapat volt eddig a leggyengébb rivális ebben a szezonban. Aztán a kiütés, a gólarány-javítás helyett végignézhettünk egy olyan második félidőt, amely aligha tett jót nekünk. Az utolsó tíz perc pedig maga volt a rémálom. Ha ezen sikerülne javítani, a szünet után is megtartani a lendületet, a gólra törő játékot, akkor talán nem egy pont előnnyel vezetnénk a bajnokságot.
Győztünk, s valóban ez a legfontosabb.
Sok minden kavarog a Vasas drukker fejében.
Az öröm az első hely miatt, s az óvatos bizakodás a szegedi túra előtt. A Tisza-parton, abban a gyönyörű, hangulatos városban mindig nagyon várnak bennünket. 1989 - a híres-hírhedt osztályozó - óta különösen. Aki ott volt és átélte azt a pokoli légkört, soha nem felejti el. Aki ott volt és látta, ahogy Komjáti Bandi minden mindegy alapon meglódul a bal szélen, a félhomályban (nem minden reflektor működött már a hajrában), aztán középre ívelt és jön… de nem is jön, szinte repül a Szabó nevű hátvéd, s aztán akárcsak Buzekné, gondosan, precízen beleüt a lasztiba. A többi már történelem. Szabadi Laci - a Csávó - mintha csak a Római Strandon lenne, sörmeccsen, laza mozdulattal teszi le a labdát a tizenegyes pontra, aztán szinte flegmán lő a hálóba, hogy aztán fusson, sprinteljen, meneküljön az egész csapat a játékvezetővel együtt az öltözőbe, és repüljenek a kövek, a betondarabok, miközben Mészöly Kálmán az edző, meg az egész angyalföldi küldöttség ott fekszik mozdulatlanságra ítélve a hideg kövön.
Rég volt.
De Szegeden nem felejtenek, abban biztosak lehetünk.
Vasárnap a vadonatúj Tisza-parti stadionban játszik a csapat – a listavezető Vasas. Az a klub, amely gyászolt a héten. Hetvenegy esztendős korában elhunyt Radics János, aki különleges tehetsége volt az angyalföldi egyesületnek.

Azt mondták rá, ő lehet az új Farkas Jancsi. Márpedig ilyesmit csak olyan labdarúgóval kapcsolatban emlegetnek, aki utánozhatatlan talentummal rendelkezett. S Radics ilyen volt. Technikás, fifikás, csibész, öntörvényű, vagány. S hogy milyen kondival rendelkezett, azt jelzi, hogy nem csak Vasas-futballista volt, hanem újpesti jégkorongozó is egyben. Bizony. Akkoriban, a hatvanas évek végén még ezt is megcsinálhatta a lelkesebbje. Radics - a cselszövő - két bronzéremmel büszkélkedhet, hogy aztán közben csak epizodistának érezhesse magát. Ritkán tudott bekerülni Molnár Dezső, Puskás Lajos, Farkas János és Korsós István mellé, vagy épp a helyükre. Ha néhány évvel később születik, s mondjuk a hetvenes években kerül a Fáy utcába, meggyőződésem, hogy óriási közönségkedvenc és válogatott labdarúgó válik belőle.
Radics Jánostól búcsúzunk, aki sokat jelentett egykoron a Vasas-tábornak.
De Varga László szerencsére még itt van velünk, közöttünk és épp 23-án ünnepelheti a 78. születésnapját.

Varga minden idők legjobb Vasasának a kapusa. Azt az összeállítást még a fiatalok is fújják a Fáy utcában: Varga – Bakos, Mészöly, Berendy, Ihász – Mathesz, Fister – Molnár, Puskás, Farkas, Korsós.
A világ egyik legjobb futballcsapata.
Varga Lászlót van szerencsém személyesen is ismerni, hiszen amikor a Nemzeti Sport szerkesztősége a Szugló utcában volt, ő ugyanabban az épületben vezette a büfét, az éttermet, és így nap mint nap elbeszélgethettem vele. Óriási élmény volt hallgatni a hatvanas évek történeteit, a veretlenül megnyert bajnoki cím meséjét, az Inter elleni BEK-meccseket, a Hexagonál-tornát, a népstadionbeli rangadókat. Varga László nyolcvankét találkozón védte az angyalföldi csapat kapuját, két bajnoki címet és egy KK-diadalt ünnepelhetett.
Ám azon a meccsen, amelyet 1969. október utolsó hetében játszottak Kispesten, már nem ő védett, akkor már az Egyetértés hálóját őrizte. A Vasas a bajnokság egyik rangadóján a Honvéd vendégeként lépett pályára, zsúfolt ház, húszezer néző előtt. Különleges nap volt az, hiszen 1961 óta először fordult elő, hogy a négy nagy nem a Népstadionban meccsel egymással. Így aztán azon a hűvös őszi vasárnapon, délután kettőkor Kispesten csapott össze a Honvéd a Vasassal, és este a Megyeri úton fogadta az Újpest a Ferencvárost.
Kispest húszezer, Megyeri út huszonötezer néző
Teltház itt is, meg ott is.
A Honvéd pazar formában volt akkoriban, hat hónapja veretlenek voltak a kispesti legények és bizony azon a vasárnapon - közvetlenül az alaposan megsózott húsleves és rántott csirke elfogyasztása után - délután kettőkor kezdődő derbin is ők voltak az esélyesebbek. Különösen azért, mert a Vasasnál megannyi sérülés okozott gondot a vezetőedző, Illovszky Rudolf számára.
Az angyalföldi szuperalakulat így állt fel: Mészáros – Bakos, Mészöly, Vidáts, Ihász – Antal, Müller, Somogyvári – Molnár, Puskás, Farkas. Nos, Farkas Jancsi sem volt teljesen egészséges, ám valahogy „összedrótozták” a rangadóra és megint főszerepet játszott.
A bizakodó Honvéd-drukkerek nagy bánatára.
A tartalékos Vasas a villámgyors Molnár Dezső góljával szerzett vezetést, majd a fordulást követően Farkas Jancsi vette be Hajdu kapuját, aztán Kocsis Lajos, a zseniális Csikó szépített ugyan, de a feltartóztathatatlanul cselező Müller Sanyi a tizenhatos vonaláról beverte a harmadikat. A Képes Sport később így írt a meccsről: „Mészöly válogatott formában, a mezőny legjobbja volt…”
Bizony, Szőke Szikla bejátszotta az egész pályát.
A Népsport pedig csak úgy szórta a heteseket, meg a nyolcasokat, Mészölynek, Müllernek, Farkasnak adott ilyen magas osztályzatot. Sós Károly szövetségi kapitány pedig jutalmul meghívta a válogatott keretbe Mészöly Kálmánt, Vidáts Csabát, Ihász Kálmánt és Puskás Lajost az írek elleni világbajnoki selejtezőre.
Csak ő tudja, hogy Farkas Jancsit miért nem.
A Vasas azon az október délutánon három–egyre nyert vendégként.
Vasárnap Szegeden hasonló élményt szeretnénk.
A győzelem nem csak pontszámban jelentene sokat, afféle üzenet lenne a riválisokhoz: azt üzenné, hogy a Vasas a négy év alatt már megunta az üldöző szerepét.
Sőt, megunta a másodosztályt.
Radics János, Farkas János, Varga László, s megannyi klasszisunk emléke és egykori futballja is erre kötelezi az utódokat.
Kár, hogy nem ezen múlik a dicsőségünk.