Simon és Garfunkel Szolnokon

Ha egy langyos őszi napon a Tisza-parton sétálva azt kérdezné valaki egy szépkorú szolnoki atyafitól, hogy bátyám, már meg ne haragudjon, de melyik volt a legemlékezetesebb futballmeccse a városban? Akkor nagy valószínűséggel egy 1974 decemberi emléket idézne fel. Azon a napon tudniillik válogatott labdarúgó mérkőzést rendeztek a Tiszaligeti Stadionban. A megbízott szakvezető, Moór Ede által irányított magyar csapat Svájcot fogadta, méghozzá húszezer néző előtt. Azóta is rejtély, miként zsúfolódhattak be ennyien a nézőtérre. Az volt az a meccs, amikor Fazekas Laci tizenegyes góljával nyertünk egy-nullra, és akkor történt az is, hogy az imádott kapus, Mészáros Bubu jó szokásához híven valahol kint kalandozott a tizenhatoson kívül, és a svájciak Müllerje az üres kapura emelte a lasztit, ám a hátrafutó fehérvári védő, Nagy III János hárítani tudott. Nem az volt futballunk fénykora, a nemzeti csapat az 1972-es Európa-bajnoki döntő után még kereste önmagát, kapitányok váltották egymást a kispadon, hogy aztán egyszer csak megérkezzen, vagy inkább visszatérjen Baróti Lajos és újra ütőképes gárda formálódjon a keze alatt.
Amely aztán eljutott Argentínáig – az 1978-as világbajnokságig.
De a Tisza-parton sétálgatva talán lenne olyan helybéli lakos is, aki ugyanerre a kérdésre már egészen másfajta választ adna. Mert valóban emlékezetes lehet, amikor legjobbjaink ott meccselnek Svájc ellen, ám az igazi drukker jobban szereti a barátságos találkozóknál, ha tétre mennek a dolgok. Márpedig Szolnok városa úgy készült 1973. március 14-én a Vasas elleni MNK elődöntőjére, mintha ezen múlna minden: múlt, jelen és jövő. A Szolnoki MTE ugyanis príma formában futballozott. Az NB II-ben szereplő gárda a kupasorozatban előbb a Salgótarjánt, majd a Zalaegerszeget búcsúztatta, vagyis két első osztályú riválist. Az akkori kiírás szerint az alacsonyabb osztályú gárdának elég volt egy döntetlen ahhoz, hogy továbbjusson. Csoda-e, ha Szolnokon korábban soha nem látott futballláz kerítette hatalmába az embereket? Azon a hideg, szeles, téli, márciusi délutánon. Aznap reggel még szakadt a hó, ám ez cseppet sem zavarta az embereket. Aki csak tehette, elindult a Tiszaligeti Stadion felé, abban a reményben, hogy jegyhez jut.
Abban a reményben, hogy szomorú Vasas utazik majd vissza a fővárosba.
A helyieket az sem zavarta különösebben az esélylatolgatásban, hogy bombaerős piros-kék alakulat látogatott hozzájuk. Baróti mester akkor még a Vasast irányította, nem is akárhogyan! Az angyalföldi csapat kiváló formában játszotta végig az egész őszi szezont. A záró fordulóban, december 10-én dermesztő mínuszok közepette ötvenezer néző előtt játszott gól nélküli döntetlent a Stadionban a Ferencvárossal. A téli rege és a pontosztozkodás mindkét felet elégedettséggel töltötte el. Aztán letudva a téli felkészülést, már februárban tétmeccs várt a piros-kékekre is, méghozzá Békéscsabán, az MNK-sorozatban. Ott ritkán parádézott a Vasas, akkor is óriási mázlival nyert. A nyolcezer fanatikus csabai drukker űzte-hajtotta az övéit, az akkor másodosztályú hazaiaknak a döntetlen is elég lett volna a továbblépéshez, ám a 87. percben Vidáts Csaba továbblőtte a fővárosi gárdát. Aztán a következő körben Tóth Bálint, a különleges képességű csatár fénykorára (a súlyos lábtörése előtti időszakra) emlékeztetően futballozott, és az ő vezérletével nyertek öt-kettőre a piros-kékek a DVTK ellen. Látszólag könnyű ellenfél várt a Vasasra a folytatásban, az ugyancsak másodosztályú Bp. Spartacus, csakhogy a Szpari korántsem tisztelte nagynevű ellenfelét. A Vasas csak szenvedett és szenvedett, a kínkeserves, fogcsikorgató küzdelem végén Várady Béluska tizenegyes góljával nyert három-kettőre és jutott be a kupa elődöntőjébe. 
Aztán, irány Szolnok!
Látom a fotót, ahogy Komjáti Bandi felemelt kézzel, széles mosollyal az arcán fut vissza a saját térfelére, mögötte két letaglózott szolnoki legény – no meg a zsúfolt lelátó. A Vasas végig bekkelte azt a meccset Szolnokon. Akadtak a mérkőzésnek olyan hosszú periódusai, amikor a piros-kékek képtelenek voltak átlépni a felezővonalat. Csak jött, jött előre az MTE, amelyben remek futballisták szerepeltek: Hegedűs – Kántor, Árvai, Kovács – Géczi, Papp, Mile – Szatmári, Czirnák, Nagy, Szolnoki. Az a Kántor Mihály volt a jobbhátvéd azon a napon, aki aztán nem sokkal később a Fáy utcában szerepelt balhátvédként. Fortuna mellett akadt még egy főszereplő, aki alaposan belejátszott a Vasas továbbjutásába: Mészáros Ferenc. Bubu a kispadon kezdett, ám Tamás Gyula a 10. percben megsérült, így Baróti mesternek kapust kellett cserélnie. Nos, Bubukánk repült és megint csak repült. Egyik sarokból a másikba. Hol lapos lövést, hol a felső sarok irányába zúduló löketet hárított. A szünetben - gól nélküli állásnál - a fogadóirodákban senki sem tett volna a fővárosi klub továbbjutására. Ám a folytatásban váratlanul szöglethez jutott a Vasas. Várady Béluska középre csavart, jött Komjáti Bandi és Hegedűs hálójába fejelt. 
Mintha eljátszották volna Simon & Garfunkel legnagyobb slágerét.
Mintha a "Csend hangja" szólalt volna meg a Tiszaligeti Stadionban. De a néma döbbenet nem tartott sokáig, a helyiek a folytatásban is űzték, hajtották az övéiket, ám a hófehér szerelésben (a világon legszebb, hosszanti piros-kék csíkkal díszített fehér mezben…) pályára lépő angyalföldiek megúszták a hazai rohamokat. 
A lefújás után újra Simon & Garfunkel dala szólt…
Ez volt minden idők legizgalmasabb Szolnok-Vasas összecsapása.
Aki ott volt és átélte, aligha felejtheti. 
A Vasas a folytatásban még rátett egy lapáttal, a hónap végén a teltházas Fáy utcai stadionban kettő-egyre verte a Ferencvárost Müller Sanyi és Várady Béluska góljaival (Martos Győző harmincöt méteres lökéssel szépített…), majd áprilisban értékes egy-egyet játszott a Megyeri úton az Újpest ellen. Május elsején pedig a Népstadionban tízezer néző előtt hosszabbítás után verte négy-háromra a Bp. Honvédot az MNK döntőjében. Akkor sírva, nevetve, kiabálva, ugrálva, őrjöngve ünnepeltük a három gólt szerző Várady Béluskát és a többieket, s azt gondoltuk, nem csak a kupa, a bajnoki cím is Angyalföldre kerül. Reális esély volt rá. Baróti Lajos Vasasa megnyerhette volna az NB I-et. Csak jöttek a váratlan kudarcok, például egy MTK elleni három-kettes vereség a Stadionban – ha ez nincs, a lendület talán kitart a szezon végégi, merthogy a Vasas végig ott loholt az Újpest nyomában.
Ám a véghajrában még a Fradi is megelőzte a piros-kékeket, így maradt a harmadik hely.
A csalódást jelentő harmadik hely.
Akkor azt írták a Vasasról: „Átalakított, megfiatalított, nagyszerűen formálódó csapat. Balszerencséje, hogy Puskás Lajos, akinek igazi helyét a középpályán találták meg, megsérült, ezzel némileg megbomlott az együttes szerkezeti egysége. Az ifjak, mint például Tóth Bálint és Komjáti a finisre elfáradtak, a piros-kékek népszerű legénysége azonban többet nyújtott, mint amennyit a szurkolók vártak tőle, és néhány rangadón jóval az átlagon felüli teljesítményt produkált…”
A piros-kékek népszerű legénysége!
S nem volt ebben semmi túlzás: a Vasast szerte az országban rengetegen szerették.
S szeretik a mai napig.
Még úgy is, hogy évtizedek óta semmiféle sikerélménnyel nem ajándékozza meg drukkereit. Generációk nőttek fel úgy, hogy nem tudják milyen érzés azt kiabálni: "Bajnokcsapat! Bajnokcsapat!" vagy "Kupagyőztes! Kupagyőztes!"
Vasárnap délután Szolnokon lép pályára újra Angyalföld büszkesége. Fontos meccs lesz, mert tavaly is láthattuk, átélhettük, hogy minden pont számít. Ha legalább döntetlen lett volna a tavaszi szolnoki vendégjátékunk, ha megvan az egy pont, akkor…
De a mostani Vasas képes nyerni az átépített, vadonatúj Tiszaligeti Stadionban.
Legyen egy-null ide, ahogy 1973 márciusában.
Aztán a lelkes hazai nézők kárpótlásul hallgassák meg Simon & Garfunkel dalát!

fotó: library.hungaricana.hu