Ó, a régi, égi Balaton, régi nyarakon…!

Az igazi persze az lenne, ha már most elkezdenénk telepakolni a Wartburg kombi csomagtartóját. Kopott, kék színű, itt-ott megragasztott gumimatrac, kacsás úszógumi, s persze kereplő, duda, hiszen végül is nem nászútra mennénk a Kéményseprőipari Vállalat akarattyai üdülőjébe, hanem futballmeccsre. Siófokra, ahol játszik a Vasas.

S bár játszana!

Milyen jó lenne, ha ez a rövidke mondat a lelkünkből jönne kiabálás formájában, ott a lelátón. Mikor is üvöltöttük ezt legutóbb? Hagyjuk is. De a mondat most nemcsak ezért hamis. Tudniillik telepakolhatnánk mi azt a bizonyos csomagtartót, s indulhatna az autókaraván: Ladák, Trabantok, elektromos Zaporozsecek, szólhatna közben a tánczenei koktél, s mi azt énekelnénk fütyörészve a volán mögött az élményre várva: „Egy turista mit tehet, örül neki, hogy itt lehet…”

Mehetnénk, dalolhatnánk - csakhogy a meccset nem Siófokon játsszák.

Hiába kérvényezte Nagy Miklós, hogy cseréljünk pályaválasztói jogot - hadd élvezze legalább a nyarat, ha a futballt nem is, a Vasas-drukker - a Balaton-partról szépen beintettek nekünk. Hogy miért, azt talán csak ők tudják. Köszönjük nekik a gesztust. Így aztán legfeljebb az izzadságban fürdünk majd vasárnap este a Siófok elleni meccsen. Volt olyan közös élményünk velük, amikor fáztunk, de a végén ők fáztak rá, de nagyon. Olyan élménnyel kellene meghálálnunk az elmaradt balatoni túrát, mint amelyben 1999. december 11-én volt részünk.

Tél ide, zimankó oda, azért csak összejöttek háromezren a régi stadionunkban.

Az a csapat Komjáti Bandival a kispadon megérdemelte, hogy melléjük, mögéjük álljunk. Megérdemelte a szurkolást tűző napban, fogvacogtató hidegben. Azon a napon így állt fel imádott csapatunk: Végh - Mónos, Galaschek, Tóth, László - Szilveszter, Szili, Aranyos - Sowunmi, Kabát, Tiber. Úgy bizony, Galaschek Peti kényszermegoldásként a védelem tengelyében játszott. De így is bevert kettőt Bíró Imre hálójába. Érdekesség, hogy abban a Siófokban még játszott Sallai Tibor, a most Németországban futballozó válogatott Roland édesapja. De ő is csak statiszta lehetett az angyalföldi vándorszínészek mellett, akik abban az időszakban hol a XIII. kerületben, hol az ország különböző pontjain szórakoztatták a közönséget.

S a szórakoztatták kifejezés ezúttal szó szerint értendő.

Élmény volt nézni, ahogy játszottak, élmény volt nézni a felépített, tudatos futballjukat, az olykor látványos akciókat, a helyzetkialakításokat, s mindenekelőtt a gólokat.

Mert a futball végül is erről szól.

S nem a kínlódásról, a folyamatos oldal- és hátra passzokról, a tanácstalanságról, a kedvtelenségről.

Akkor, decemberben 4-0-ra vertük a Siófokot.

A tél közepén háromezren buzdították a Vasast. Most legutóbb a Kazincbarcika ellen, simogató nyárestén alig ezren. Kell-e a lelátói csöndnél hangosabb kritika a jelenkor szakmai stábjának és játékosainak? Aligha. Vasárnap este itt az újabb lehetőség a javításra. A kötelező javításra. Már most lépéshátrányba kerültünk, s bizony az előttünk álló feladat sem lesz egyszerű. A Siófok sokszor tréfált meg bennünket, s ez még akkor is igaz, ha az összesített mérleg a javunkra szól: 12 vereség mellett 16-szor győztünk ellenük. A gólkülönbség pedig 46-33 ide.

Nyárbúcsúztató programnak megtenné egy aprócska, kiszenvedett győzelem is.

S akkor nem kevés nosztalgiával dalolhatnánk hazafelé Cseh Tamás után szabadon: „Ó, a régi, égi Balaton, régi nyarakon...”