Lila folt a szemünk alatt

Most elkapjuk őket!

Sokszor gondoltuk ezt. Az évek, évtizedek alatt megszámlálhatatlan alkalommal. Aztán néhány ritka kivételtől eltekintve csalódnunk kellett. Újra és újra. Mintha a Vasas játékosait megbabonázta volna, hogy az ellenfél dresszén ott a lila szín. Mintha a viola bármelyik árnyalata béklyókat rakott volna a piros-kék dresszben pályára lépő fiúkra. Mintha állandóan lila monoklit viselnénk a szemünk alatt. Nem és nem. Ez lett mindig az Újpest-Vasas meccsek vége, lógó orral mentünk haza sokszor a Stadionból és a Fáy utcai pályáról.

A Megyeri úti stadionból pedig…

Nos, az maga a lidércnyomás. Hiába voltunk jobbak, erősebbek a liláknál ott a IV. kerületben, akkor sem tudtunk nyerni. Emlékszem egy olyan Dózsa-Vasas rangadóra, amelyen Vidáts Csaba a véghajrában egyenlített fejesgóllal Török Peti beadása után. Nem győztünk hálálkodni ott a lelátón, hogy döntetlennel mehetünk haza. Pedig az bombaerős Vasas volt, újra Baróti Lajossal a kispadon, harcban a bajnoki címért. Évtizedekkel később, 2000. július 22-én pedig egyenesen favoritként várhattuk a bajnoki rajtot.

A Vasast mindenki bajnokesélyesként emlegette.

Hosszú, hosszú idő után újra!

Még drága Rudi bácsi is azt nyilatkozta a szezon előtt, hogy eljött az idő arra, hogy a Vasas ismét felülhessen a trónra. Persze nem ezekkel a szavakkal mondta, de a lényege ez volt. Stabil anyagi háttér a főtámogató Danubius Hotelsnek köszönhetően és az NB I legerősebb játékoskerete. A kispadon pedig a „dottore”, Mezey György. Emlékszem az első edzésre, amelyet Mezey mester tartott Angyalföldön. Még megvolt a régi, hátsó füves edzőpálya, s a nyárfák árnyékában több tucat Vasas-drukker nézte kellő áhítattal irigylésre méltó csapatának gyakorlását. Jól jellemzi az akkori helyzetünket, hogy épp Újpestről igazoltuk át Pető Tamást és Tóth Norbit. Így aztán enyhe nagyképűséggel mentünk ki a bajnoki rajtra – a Megyeri útra.

És újra csak szenvedtünk ott.

Pedig ez a csapat futott ki az elegáns piros-kék Lotto mezben: Hajdu – Mónos, Juhár, Zováth, Tóth A. – Komódi, Szili, Pető, Tóth N. - Sowunmi, Kabát. Csereként pedig Tiber Krisztián és Pál Zoli állt be.

Gól nélküli döntetlen lett, de…

Az Újpest teljesen egyenrangú ellenfél volt. Igaz, ugyanennek a szezonnak a tavaszi rajtján akkor már Bozsik Péterrel a kispadon 6-2-re győztük le a lilákat. De a statisztika ezzel együtt is döbbenetes, az újpesti fölény óriási velünk szemben.

A Megyeri úton a második világháború óta mindössze kétszer nyertünk.

Kétszer!

Jó lenne most azt írni, hogy újabb sorsfordító kilencven perc vár a csapatra az „elátkozott” IV. kerületi pályán, csakhogy ezzel becsapnánk saját magunkat is. A Vasas ezen a szombaton leginkább a már eljátszott becsületéért küzdhet. A lehangoló bajnoki szereplés, a fájó és olykor megmagyarázhatatlan kudarcok, a budafoki kupagyalázat (mit nem adtunk volna érte, ha ezen a szerdán egy másodosztályú csapat helyett mi játszunk kupadöntőt, történelmi lehetőség lett volna ez…), a szezon végén már csak kozmetikázni lehet a sebeket. Az Újpest megteheti azt velünk, amit a gyenge Honvéd: háromszor győzi le a Vasast egy szezonon belül. Ezt kellene valahogy elkerülni. De sem az erőviszonyok, sem a történelmi múlt nem segít ebben. Mi pedig nem tehetünk mást, mint azt mondjuk dühödten, csalódottan, elkeseredve: csak azért is Hajrá, Vasas!

Fotó: Nemzeti Sport / Dömötör Csaba