Levélféle Illovszky Rudolfhoz

Kezdhetném azzal, hogy jól vagyunk. Csakhogy ez nincs így. Nagyon nincs.
Az embernek egyre inkább van egy olyan érzése, mintha egy véget nem érő katasztrófafilmben statisztálna, s ez még a jobbik eset - hiszen, ha a nagy rendező ott fent úgy dönt, bárkiből lehet tragikus végű főhős.

Jó lenne a futballról - és csak a futballról - írni, de az ember lelke háborog, amiért ezen a karácsonyon úgy találkozhatott a szeretteivel, mintha valami beszélőre menne a börtönbe: az egyik kint az ajtóban, a verandán, a másik bent, csak semmi érintkezés, csak semmi túlzott szeretet-megnyilvánulás.
Azért ez mégsincs rendjén.
Ez a mi háborúnk, mondják sokan. Ez a vírus jutott nekünk a bombázások, a tankok és a csatazaj helyett, ám ez a láthatatlan agresszor szép lassan tönkretesz mindent körülöttünk. Maszkban élni, távolságot tartani, a négy fal között megbújni, a másik ember közelségétől félni – nem nekünk való.

S a meccsek…
Drága Rudi bácsi! A meccsek nézők nélkül… mintha nem is ugyanaz a sportág lenne.
Lesem, ahogy az Arsenal játszik a Chelsea-vel, ahogy a Barcelona csap össze a Valenciával: a labda gurul, pattog, a cselek ugyanolyanok, a gólok szépek, olykor látványosak, de az élmény messze nem ugyanaz.
Hiányzik a hangulat, hiányzik a futball mindennél erősebb hatása.
A szurkolás mámora.

De még ennél is rosszabb, hogy nem mehettünk ki a csapat utolsó meccseire. Nem mehettünk oda az Ön szobrához szokás szerint fejet hajtani egy pillanatra a múltunk előtt – az Ön mesterműve előtt.
Hiányzik nagyon.
Hiányzik a szotyi, a rántott húsos szendvics, a sör, a szurkolótársak szentségelése, vagy örömittas (vagy csak simán ittas…) üvöltözése.
Hiányzik a Vasas-lét.

Írnám, hogy lassan megszokjuk ezt a másodosztályt... Az utóbbi időszakban többet töltünk itt, mint a régi, nekünk való helyen, az NB I-ben, de ez sem igaz. Ha nincs járvány, megyünk a Fáy utcába, nézzük a Kazincbarcikát, a Csákvárt, a Szentlőrincet, meg ki tudja még milyen ellenfeleket, és közben számoljuk vissza a perceket, az órákat, a hónapokat, az éveket, hogy mikor kaphatjuk el végre újra bajnoki meccsen a Fradit vagy a Honvédot.

Itt van mögöttünk a karácsony, drága Rudi bácsi - és mi majdnem úgy ünnepelhettünk, hogy a csapat immár feljutó helyen van. Az lett volna az igazi ajándék a szürke-fekete csíkos zokni, a kötött pulcsi és a díszcsomagolású üveg bor mellé. De az utolsó meccset, a Békéscsaba ellenit elbukták, elrontották a fiúk, mintha már téli szünet lenne, úgy játszottak a meccs nagy részében. Lassabban, bizonytalanabbul, erőtlenebbül. Nagy kár érte.
De a Vasas-drukker számára nem újdonság, hogy nem sikerül feltenni az i-re a pontot, hogy ezzel a csodálatos közhellyel éljek. Az elmúlt évtizedekben elbuktunk három kupadöntőt, ebből kettőt tizenegyesekkel, hogy még fájóbb legyen. Háromszor álltunk igazán közel, hogy meglegyen a hetedik – a hőn áhított hetedik bajnoki cím. De nem nyertük meg az utolsó teltházas, tizennyolcezer néző előtt a Fáy utcai stadionban lejátszott Újpest elleni meccset - az iksz a liláknak kedvezett, ők lettek az elsők. Aztán elbuktunk az Üllői úton a bombaerős csapatunkkal, felejthetetlen délután volt… S legutóbb Michael Oenning irányításával nem is egy, több sorsfordító találkozót veszítettünk, előreengedve a Honvédot. Talán csak két meccsünk volt, amire azt mondhatjuk: te jó ég, ezt mindenképpen meg kellett nyernünk. Az egyik a szegedi osztályozó még 1989-ből, a másik az MTK elleni diadal Dunaújvárosban.
Ezek voltak a mi bajnoki címeink.
Sőt, a Bajnokok Ligája-győzelmeink.

De igazságtalan lenne, ha most panaszáradatot zúdítanék Önre, drága Rudi bácsi.
A csapat még nincs kész, ez a napnál is világosabb, ám a hátrányunk mindössze egy pont a feljutást jelentő második helytől.
Egy pont – és ez most a legfontosabb!
Arról nem is beszélve, hogy ilyen hátterünk talán még soha nem volt. Nem lehetünk elég hálásak a sorsnak, vagy inkább a jelenlegi klubvezetésnek, amiért pénzt, időt, energiát nem spórolva azon dolgoznak, hogy a Vasas méltó legyen régi nagy híréhez.

Magasra tették a lécet.
Kimondott cél a feljutás, a keret ehhez mérten lett megerősítve, s ha nyáron nem az NB I-re készülünk, azt csak magunknak köszönhetjük.
De hagyjuk is ezt.
Hagyjuk is a negatív mondatokat, a pesszimizmust, hiszen drága Rudi bácsi, maga tudja a legjobban, hogy a Vasas mindig tavasszal pörgött fel – a maga idejében legalábbis rendszeresen így volt.

Lassan átlépünk az új esztendőbe és olyan gyorsan változik a naptár, hogy az ember már követni sem tudja, épp milyen esztendőt írunk. De sok-sok év megmaradt a fejekben, a lelkekben - és ilyenkor december végén, amikor nem a futballról szól körülöttünk minden, jó visszaemlékezni arra, hogy ez nem mindig volt így. Egyszer például 1954. december 26-án, karácsony másnapján bajnoki meccset rendeztek a Megyeri úton, és az irdatlan hidegben tizenötezer néző ment ki, hogy végigszurkolja a Dózsa–Vasas rangadót, amelyet aztán Szilágyi I Gyula kettő és Csordás Lajos góljaival az angyalföldi csapat nyert meg három–egyre, Deák Bamba csak szépíteni tudott. A Vasas csatársora így állt fel: Raduly – Csordás, Szilágyi I, Berendy, Illovszky.
Vajon emlékszik erre, drága Rudi bácsi?
Hihetetlen, de igaz, ezt követően évtizedeken át nem tudtunk nyerni a IV. kerületben.
És olyan is volt decemberben, hogy Miskolcon teremtornát rendeztek Képes Sport Kupa néven. Az volt ám csak az igazi móka, a meleg szobából televízión át nézni, ahogy a Miskolci Sportcsarnok háromezer nézője előtt kifut a parkettre a tornadorkóban pompázó Vasas. 1972. decemberében rendezték az első Képes Sport Kupát a Fradi, a Diósgyőr a Tatabánya és a Vasas részvételével. Emlékszem a mieink gyönyörű szerelésére. Az egyik meccsen hófehérbe, keresztben piros-kék csíkkal, a másikon vízszintes vastag piros-kék csíkos szerkóban a fiúk.

Vajon milyen év vár ránk, drága Rudi bácsi?
Vajon mit hoz számunkra 2021?
Reméljük egészséget, mert az a legfontosabb.
Reméljük, hogy valóban statiszták maradunk ebben a véget nem érő katasztrófafilmben.
S jó lenne már az első fordulóban meccsre menni, február elején Csákvárra utazni, dideregve szurkolni, forralt bort inni, esetleg szatyorból elővarázsolt házi pálinkát meghúzni - csak a hangulat és a melegség kedvéért. S jó lenne minél előbb felzárkózni, hogy aztán már lehessen készülni lélekben és a háttérben is az NB I-re.
S tudom, hiszen Nagy Miklóssal rendszeresen beszélgetek, ha feljutunk - s erre most minden esélyünk megvan - olyan Vasas fut majd ki a 2021/2022-es szezon első fordulójában a pályára, amely nem a kiesés ellen szeretne küzdeni.

Csak már tartsunk ott, csak már legyen vége ennek a járványnak, mert sok, túl sok a tragédia körülöttünk: zenészek, imádnivaló muzsikusok haltak meg, idén eltemettük Ladinszky Attilát, nemrég elveszítettük Kovács Pistát, s ilyenkor azt gondolná az ember, hogy a futball sokadrangú.
De nekünk nem.
Nekünk, akik egyszer beleszerettünk, belebolondultunk ebbe a sportágba, no meg abba a gyönyörű Vasas-címerbe.
Igenis napi témát jelent, hogy mi lesz, mi van a csapattal. Omlik össze a világ körülöttünk, de mi akkor is azt kérdezzük egymástól, igazolunk-e valakit? S mikor lesz az első edzőmeccs, mikor mehetünk újra vissza a lelátóra?
De most még csend van a pályán és a környékén.

Január 4-én kezdődik a felkészülés, alig egy hónap áll Schindler Szabolcs rendelkezésére, hogy csapattá formálja a sok jó játékosunkat. Igazi csapattá. Olykor már láttuk, érezhettük ezt: egymásért is küzdöttek, nyögvenyelősen nyertek, aztán ölelkeztek, s ezt jó volt, nagyon is jó volt nézni.
Ebből kell több – ebből kell sokkal több.
S akkor nyáron ott állunk majd, drága Rudi bácsi a szobra előtt, az első NB I-es meccset megelőzően, és azt mondjuk majd: „Eljött az idő, eljött a mi időnk. Vagy inkább visszatértek a régi szép idők…”

Boldogabb új esztendőt kívánok magunknak – a Vasas-családnak.
Segítsen nekünk onnan fentről, drága Rudi bácsi! – mert lehet, hogy már csak ez hiányzik az álmaink beteljesüléséhez.