Kívánj igazi ünnepet!

A december ritkán szólt a futballról.
Mármint idehaza.
Merthogy legjobbjaink olyankor horgászták elő valahonnan a szekrény mélyéről a napolajat - biztos, ami biztos. Aztán csomagoltak: könnyű vászonnadrág, rövid ujjú fehér ing, esetleg szalmakalap és irány Dél-Amerika.
Ment a tengerentúlra rendszeresen a válogatott, az A meg a B csapat, aztán útra kelt a Fradi, a Dózsa, a Vasas és megannyi magyar klub. Különböző tornákra invitálták fiainkat, amelyekről aztán gyakran jöttek haza hatalmas kupákkal, serlegekkel, sikerélménnyel gazdagodva.
Decemberben itthon nem volt értelme futballmeccset rendezni, mert a tél akkoriban ragaszkodott a hagyományokhoz – és télszerűen viselkedett: hó, hideg, jég, zúzmara formájában.
Márpedig akkoriban alácsövezett, fűtött pályákról maximum valamelyik sci-fi regényben lehetett volna olvasni, írnám, hogy mondjuk az Orion űrhajó kalandjai című filmsorozatban, csakhogy ott szóba sem került a futball.
Így aztán a december leginkább a karácsonyra való felkészülés jegyében telt. Lehetett keresni a boltokban különböző különleges ajándékokat, mint például búgócsigát, lendkerekes autót, faszánkót és műanyag katonákat. S olykor még a banán is előkerült (inkább csak a hetvenes évek közepe-vége felé…) és persze a pult alól, a szerencséseknek.
De 1972 decembere valahogy kilógott a sorból, és ennek roppant egyszerű magyarázata van: abban az évben rendezték Münchenben a nyári olimpiát, ezért később, a szokásosnál jóval később kezdődött a labdarúgó NB I.
Így történhetett, hogy 1972. december 3-án a Fradi–MTK-t, december 6-án Honvéd–Ferencvárost, 10-én pedig FTC–Vasas mérkőzést rendeztek. Utóbbi ráadásul nemcsak a hagyományok miatt került az érdeklődés középpontjába, hanem azért is, mert a tabella úgy nézett ki, hogy az Újpest állt az élen 23, mögötte a Fradi 20, majd a Vasas 19 ponttal. A Baróti Lajos által irányított angyalföldi csapat épp felfelé ívelő periódusban volt, mert remekül kezdte ugyan a szezont (a nyitó fordulóban három–null a zsúfolt Fáy utcai stadionban a fénykorát élő Újpest ellen, mámorító kilencven perc, Béluska sistergős szabadrúgásgólja…) aztán az ősz közepén jött egy hullámvölgy, de a hajrára megint magához tért a piros-kék alakulat és így várta telis-tele önbizalommal a Népstadionbeli rangadót.
December 10-én negyvenötezren ültek a lelátón.
Fogvacogtató, zimankós időben – de kit érdekelt a tél, amikor forró volt a hangulat…

Hétvégén nagyjából öt fok lesz, amikor a Vasas játékosai kikocognak az új Illovszky Rudolf Stadion gyepére, a Békéscsaba elleni találkozóra. A 2020-as esztendő utolsó mérkőzése lesz ez és mi szívünk szerint már másnap elfelejtenénk ezt az évet a maga borzalmaival, fájdalmaival, szorongásaival. Pedig voltak nagyon is jó pillanataink, már ami a szurkolást, a szenvedélyt illeti. A tavasz jól indult, s ha nincs ez az átkozott járvány, talán feljutunk. Talán már fél éve NB I-esek vagyunk.

Aztán jött az ősz és a mi megerősített csapatunk folytatta a piros-kék rapszódiát. Kínkeserves döntetlen a nyitányon a Kazincbarcika ellen, aztán szenvedés Békéscsabán. Őket fogadjuk most, sajnos zárt kapuk mellett, bántóan hangulattalan körülmények között. Ez sem lesz egy könnyed kikapcsolódás, gyakran megszenvedtünk a Békéscsabával.

Soha nem felejtem el, amikor egy langyos szombaton Pécsről tudósítottam. A helyi csapat a Fradit fogadta, aztán ahogy túl voltam a munkán, siettem be az első helyi kocsmába, mert a tévében Vasas-Békéscsaba mérkőzést közvetítettek. Ott ücsörögtem egy pohár tonikkal a kezemben és néztem, ahogy a Fáy utcában lemészárolnak bennünket.
Null–négy.
Az volt Verebes mester, a "Mágus" első vasasos dirigálása. A piros fotelből ült át a kispadra, hogy aztán két újabb zakó - a Győr és az Újpest elleni vereséget - követően egyszer csak azt mondja: „Elátkozott ez a pálya…” 
Aztán távozott.
Rég volt.

Most mi vagyunk a meccs esélyesei, ez nagyképűség nélkül kijelenthető. A csapat hol szenvedve, hol nagyot harcolva, hol kihagyhatatlan ziccereket rontva győz, újra és újra három pontot szerez és ez most a legfontosabb. Immár beértük a feljutó helyen álló Budaörsöt és a jobb gólkülönbséggel előttünk álló Pécset. Nincs ponthátrányunk, nem kell számolgatnunk, mint tavaly, meg tavalyelőtt, meg ki tudja hányszor. Győzni kell, sorozatban győzni, ennyire egyszerű a recept.
Ennyire egyszerűen hangzik.
Ám a valóságban minden egyes ellenfél agyonrúg, agyoncsíp bennünket, becsúsznak és hajtanak, ahogy csak az erejükből telik, de ez a természetes, nekünk erre kellett és kell felkészülnünk.
Ilyen kerettel, ilyen háttérrel ez a minimum.
Kazincbarcikán Hitchcock-i forgatókönyv szerint zajlott minden, és az embernek sokszor az volt az érzése, hogy a Vasas mintha a Népstadionban lépne pályára, az újságírók színeiben – az ellenfél pedig a színészválogatott. Ahányszor párharc zajlott a pályán, a hazai játékosok valamelyike mindig elterült, bemutatva néhány apróbb jelenetet az Othellóból.
De ezt is túléltük.
Ezt is megnyertük.
Lélekemelő győzelem volt az.

December nem a futballról szól idehaza.
De a körülmények adottak, a pálya talajával aligha lehet gond, a csapat – a mi csapatunk pedig fel akar jutni. 
Oda, ahová a Vasas való.

Akkor, 1972 decemberében azért is mentek ki negyvenötezren a Fradi–Vasasra, mert a magyar futball még élt, nagyon is élt. A müncheni olimpián ezüstérem (a lengyelektől kaptunk ki a fináléban kettő–egyre, az ifjú Várady Béluska lőtte a mieink gólját…), néhány hónappal korábban pedig az Európa-bajnokság négyes döntőjében szerepelt a magyar válogatott és lett negyedik Illovszky Rudolf irányításával.

Azon a december 10-i rangadón nem született gól. A Vasas, amely: Tamás – Török, Fábián, Vidáts, Lakinger – Puskás, Müller, Komjáti – Gass, Várady, Tóth Bálint összeállításban lépett pályára, megnyerhette volna a meccset (ezt tanúsíthatom, mert ott vacogtam a lelátón magam is), ám az a gól nélküli döntetlen nem volt rossz eredmény.
A piros-kékek a harmadik helyen zárták az őszt, az évet. 
Innen várhatták a tavaszi folytatást, s lehet, hogy ez most is így lesz.
De ha a küzdőszellem, az akarat csak megközelíti azt, amit Kazincbarcikán láttunk, Vernes Richárd és Otigba Kenneth gólja után, akkor ugyanazt gondolhatjuk és mondhatjuk, mint az utóbbi meccs lefújását követően: legyőztük az ellenfelet a lelkesedés és a teremtő segítségével.
S feladtuk nekik az utolsó Kenneth-et… 

fotó: tempofradi.hu