Kiss-fröccs vérszomjas angyalföldieknek

Feszültségoldásként elmeséltetném Önnel százharmincötödször is, ahogy 1981 májusában, Oslóban – az Ullevaal Stadionban – alálöbbölt, alányesett a lasztinak, az meg csak hullott és hullott, szegény Abrahamsen meg kétségbeesve kalimpált utána…
- Milyen feszültségről beszél?

Néhány nappal ezelőtt még a Vasas-drukker volt a világ legoptimistább embere. Csipkedte, vagy olykor pofozgatta magát a tükör előtt, mondván: nem álom, hogy tökéletes a háttér, látszólag a tökéletesnél is tökéletesebb a játékoskeret, a célok egyértelműek, a vágyak kimondva, leírva, az élet szép, a bor pincehideg, a lányok, asszonyok a nagy melegben fenék alá érő rövid farmerban, vagy átlátszó gézruhában mászkálnak, mi kell még? Aztán…
- Szakmázhatunk, ha gondolja. Kielemezhetjük az új bajnokságból lejátszott két meccset, a Kazincbarcika elleni hazait, a Békéscsabait, mert van véleményem. De a feszültség szót továbbra sem értem.

Hat pont helyett kettő, azaz kettő van a zsákban. S az ellenfél ezúttal nem az Alfredo Di Stéfanoval felálló Real Madrid, vagy az Allan Simonsennel támadó Mönchengladbach, de még csak nem is a portugál Boavista, vagy a lett Ventspils volt. Sőt, még csak nem is a Kisvárda az első osztályból.
- Értem, sőt megértem a szurkolók elkeseredettségét, ám én mégis türelemre intek mindenkit. Örök optimista ember lévén azt mondom, a csapat az új bajnokságban még veretlen. Van két döntetlenünk, de nekem ezzel sincs gondom. A Debrecennek már most hat pontja van, nem kell ettől sem hanyatt esni. Most kezdődött a szezon, még minden előttünk van, és én hiszem, sőt tudom, hogy a dolgok a helyükre kerülnek.

Vagyis?
- Vagyis a Vasas simán visszakerül majd az első osztályba. A csapat előbb-utóbb felül majd arra a vonatra, ami végigszáguld a kijelölt úton és meg sem áll a végállomásig. Ott majd lehet átülni, átcuccolni az első osztályra.

Az első két találkozó alapján azért azt megállapíthatjuk, hogy hosszú lesz az út az első osztályig. S ezalatt majd jól jön a büfékocsi idegnyugtató, behűtött sörökkel, nagy dumálásokkal, hogy ki hogyan is látta a mögöttünk hagyott állomásokat.
- Örök optimista vagyok, ahogy az imént is mondtam, de nem vak. Magam is látom, hogy van itt mit javítani. Mindenekelőtt az öltözőt. S itt most nem valamiféle lakberendezőként beszélek, hogy hol legyen fotel, meg fogasok, sokkal inkább a helyiség, egy csapat életében talán legfontosabb helyiség hangulatáról. Mert meggyőződésem, és ehhez nem kell a válogatottbeli múlt, hogy néhány futballistánk nagyon is örült, amikor azt hallotta, hogy Radó András az első fordulóban épp kimondja majd a boldogító igent ahelyett, hogy megcsinálna egy-két lövőcselt, a menyasszonytánc helyett pedig a gólöröm utáni tvisztet mutatná be. Négy centerünk van, bizony komoly edzői feladat mindenkinek megtalálni a helyét. Átérzem Bene Ferenc helyzetét, nincs könnyű dolga. Annak idején én is úgy kerültem Angyalföldre Kaposvárról, hogy esélyem nem volt centerként pályára lépnem a Vasasban. Tudniillik ott volt Izsó Náci, a kiismerhetetlenül cselező, különleges tehetségű csatár, így aztán hiába ácsingóztam a kilences pozícióra, kikerültem a jobb szélre. Ott és onnan próbáltam meg kihozni a maximumot.

Önnél most ki az első számú center a Vasasban?
- Ezt a döntést meghagynám Bene Ferencnek. Már csak azért is, mert ez az ő felelőssége. Bizony minél gyorsabban meg kell találnia azt az embert, akiben leginkább bízik. Mondja azt, hogy mondjuk Feczesin Róbert az, és akkor tegye mellé jobbra és balra azt a két játékost, aki a leginkább passzol hozzá, aki a leginkább hatékony tud lenni. Nem győzöm hangsúlyozni, a bőség zavara sem egyszerű egy tréner számára. Amikor Kaposvárról a fővárosba kerültem, bizony Kovács Koko Pista – a bajnokcsapat jobbszélsője, alapembere, akit a szurkolók is rajongásig szerettek – pillanatok alatt Tatabányára igazolt, mert nem látta biztosítottnak a helyét a csapatban. Aztán nem sokkal később Gass Pista is távozni kényszerült Zalaegerszegre, pedig rugdosta a gólokat a Vasasban és alapembernek számított.

Azt mondja, az öltöző hangulata meghatározza a csapat teljesítményét a zöld gyepen. S mi, szurkolók csak reménykedhetünk benne, hogy a régiek és az újak valóban egy csapatot, némi pátosszal családot alkotnak, akik egymásért, a címerért és talán értünk is küzdenek. Mintha ebből láttunk volna a legkevesebbet az első két fordulóban.
- Az biztos, hogy egyelőre nem a nyugalom szigete a Vasas öltözője, s ezt nem rosszindulatúan mondom. Igenis ki kell alakulnia a hierarchiának, mert enélkül nem beszélhetünk ütőképes, sőt egységes csapatról. Ez elsősorban edzői feladat, neki kell kezelnie azokat a labdarúgókat, akik kevesebb játéklehetőséghez jutnak, akik új fiúként jelentek meg egy talán már összeszokott közösségben. És akkor még nem beszéltünk az esetleges bérkülönbségekről, de ezt inkább hagyjuk is. A Vasas most irigylésre méltó helyzetben van, olyan támogatót, olyan hátteret nyert és kapott, amit annak idején még Gáspár Sanyi bácsi, a legendás SZOT-vezér, a klub egyik hatalmas szurkolója sem tudott biztosítani a Kádár-rendszerben. Minden adott, hogy újra nagy csapat legyünk, de ehhez kell a szakma, a lelkesedés, a klub iránti elhivatottság, és kell a szenvedély.

És nem ártana némi agresszivitás, keménység, sőt mindenféle bántás nélkül írom: „bunkó futball” sem. Az ellenfeleink picit sem tisztelnek bennünket, igaz miért is tennék… Láttuk: jönnek a kisebb-nagyobb szabálytalanságok, a Latabár Kálmán-szerű színészi jelenetek, az idegesítő időhúzások. A Kazincbarcika kapusát például már a huszadik percben második sárgával ki lehetett volna állítani, amiért folyamatosan a térdét vagy a fülét vakargatta ahelyett, hogy jó nagyot belebikázott volna a lasztiba, hadd folytatódjon a játék. Ütnek, vágnak, csípnek, harapnak, mi pedig egyelőre nem vettük föl a kesztyűt. A bokszkesztyűt…
- Ebben egyetértünk. Az agresszivitás alap a mai futballban. A kisasszonyok játéka, a frizbizés a hínáros Balatonban, vagy a könnyed tollaslabda egy kerti partin. Itt férfiakra – ütközni, harcolni, odavágni képes férfiakra – van szükség. S ha nem megy a meghatározó futballistáinknak, akkor lépjenek elő az úgynevezett zongoracipelők. Ebből is keveset láttunk a mögöttünk hagyott két meccsen. De nekem nem csak ez volt a bajom. Mondom ezt annak ellenére, hogy hiszek az edzőben, a csapatban és a feljutásban. De ehhez az is kell, hogy a széleket használja ki a Vasas. A jobb és bal szélt, mert mintha nem is létezne sem az egyik, sem a másik. Ha a támadásaink el is jutnak az ellenfél kapujának közeléig, akkor folyamatosan azt látom, hogy már a tizenhatos sarkától próbálnak beadni, középre ívelni. Aztán vagy sikerül, vagy nem. Inkább nem. A labda hol az alapvonalon túl, hol a közeli rekettyésben landol. Óriási hiba. Le kell menni az alapvonalig kényszerítővel, pontos passzal, akárhogy. S egyelőre azt sem látom, hogy ki vagy kik oldanák meg ezt a feladatot, mert nincs igazi szélsőnk. S ha már a kritikánál tartunk, a középpályának is jóval hatékonyabbnak kellene lennie. Sőt, a hátvédeknek is. Segíteni a támadásokat, belépni az akciókba, mert az ellenfelek bőven hagynak teret, területet ehhez.

Optimista, optimista, de azért kritikus is, és talán ez is segít.
- Muszáj beszélni a hibákról. De én hiszem, hogy ugyanezt látja Bene Feri is. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy jó edzőnek tartom, olyan szakembernek, aki képes ütőképes csapatot faragni a Vasasból. Hiszem, hogy tudja majd kezelni az olykor mellőzött futballistákat.

Csak a kíváncsiság kedvéért: ha Ön ülne most Bene Feri helyén a kispadon, és ha valamennyi csatárunk egészséges, vasárnap a Csákvár ellen melyik három támadót küldené harcba? Mondom, ez csak egy játék a nevekkel…
- Őszinte leszek. Nem tudom. Azért nem tudok erre válaszolni, mert nem vagyok ott hétköznap a csapattal, nem látom az edzéseket, ki hogyan melózik. Én úgy döntenék, hogy leszűkített területen játszatnám a fiúkat, mondjuk három a három ellen, és aki a legügyesebb, a legmagabiztosabb, akin leginkább látom, hogy kis területen is képes a váratlanra, a cselre, a résbe passzolásra, azt szerepeltetném. Mert láthattuk, az ellenfelek alaposan felkészülnek a Vasasból, kétszer ötös védelmi vonalat húznak a kapujuk elé, ez már nem is busszal való beparkolás, hanem egyenesen egy buszpályaudvar a tizenhatoson belül. Ez ellen csak szinte tökéletes, precíz játékkal lehet operálni. Meggyőződésem, ha jön az első gól, oldódik a görcs, a feszültség.

Jó, hogy ilyen lelkes, öröm hallgatni mennyire fontos még mindig Önnek a Vasas.
- Az életem legfontosabb részét töltöttem Angyalföldön, felejthetetlen élményekkel. A két fiam Bécsben él, de ők is rajongásig szeretik a klubot. A Kazincbarcika ellen ott voltak velem a lelátón, és azt kérdezték tőlem, milyen jó, hogy ilyen sokan vannak, milyen klassz a hangulat, és én persze azt mondtam nekik, hogy ez mindig így van gyerekeim. Jó lenne, ha ez valóban mindig így lenne. Ha legalább közel háromezren ülnének a nézőtéren és hangosan, lelkesen biztatnák a csapatot. Amúgy is szeretem ezt a stadiont. Mint a női futball egyik vezető személyisége, javasoltam is az MLSZ-ben, hogy a Vasas-pálya legyen a helyszíne a női labdarúgó-válogatott mérkőzéseinek. Ez itt egy hangulatos hely, Tóth József polgármester vezetésével egy nyugodt kerület. Ide jó jönni, itt az ember valóban remekül érzi magát.

Tehát optimista?
- A Vasas magabiztosan jut fel az első osztályba, ez számomra nem is kérdés. Ugyanakkor azt gondolom, hogy nem minden játékos tölti ki itt a szerződését, lesznek, akik télen kérik majd, hogy engedjék el őket a több játéklehetőség reményében.

A jövő a miénk? Miénk lehet?
- A háttér és a játékoskeret alapján a válaszom egyértelműen igen. Az pedig, hogy van mit csiszolni és kijavítani, természetes. Bárcsak olyan szélső hátvédeink lennének, mint annak idején Török Peti, vagy Kántor Misi. Mennyivel hatékonyabb lenne a csapat játéka. Olyan centerünk, mint Izsó Náci, akinek aztán magyarázhatták volna annak idején, hogy mi a dolga egy centernek. Ösztönből tudta, igazi egyéniség volt. S ez nekem az egyik legnagyobb bajom a mai magyar futballal, hogy az edzők úgymond „csapatban” gondolkodnak. Hibás szisztéma. Hagyni kell a gyerekeket, hogy egyéniségként is fejlődjenek. De ez már túl messzire vezet. 

Ha neveket nem is akart mondani a csatársorba vasárnapra, legalább a taktikáról, az Ön szerint leginkább hatékony taktikáról mondjon valamit, ha már a nagy rivális Csákvárt fogadjuk.
- Úgy gondolom, itthon játszhatunk három védővel és öt olyan középpályással, amelyben több kreatív, támadószellemű labdarúgó is helyet kap. Felesleges területet védeni hátul, amikor az ellenfél gyakorlatilag alig-alig merészkedik előre néhány kontrát leszámítva a saját térfeléről. De ezt Bene Feri majd eldönti.

Mit tippel vasárnapra?
- Nyerünk négy-nullra.

Jólesne végre koccintani egy nagyot a sikerre, ott fent a lelátói büfékben, megkönnyebbülve, újra bizakodva.
- Így lesz. S lehet majd felhörpinteni a rólam elnevezett italt, a „kiss-fröccsöt”. Egyiket a másik után. Aztán majd jövő héten hívjon fel megint, és már jobbkedvűen beszélgethetünk az Oslóban alálöbbölt, alányesett gólomról.