Kálmán a Mecsek magasságában

2020-11-04 08:50
"Remek szériában a Pécs – de most már mi sem panaszkodhatunk. Ha a játék még akadozik is olykor-olykor, ha a ziccerek sokaságát rontják el fiaink, izgalmassá téve a meccs véghajráját Ajkán, vagy legutóbb a Kaposvár ellen, a küzdőszellemre már nem lehet panasz." - Sinkovics Gábor írása a mai, Pécs elleni bajnoki meccs előtt.

Abban az évben egy bizonyos Brian May, Freddie Mercury és George Taylor úgy döntött, hogy megalakítja rockbandáját. Ellentmondásos információk vannak arról, hogy sokáig gondolkodtak-e az együttes nevén, ám végül a Queen-nél maradtak.
Jól tették.
S amikor ez a fergeteges, táncra perdítő muzsikát játszó zenekar megalakult, megtörtént az, amire senki, de tényleg senki nem számított, feloszlott a Beatles.
S ugyanakkor történt, hogy a szentendrei trafikba megérkezett a Manchester United. Nagy szó volt az, George Besttel, Bobby Charltonnal, Danis Law-val a csatársorban. Piros és fekete színű műanyag kiadásban, hozzá az icurka-picurka lasztival, meg a műanyag kapukkal.

1970-et írtunk, s a csodák folytatódtak, a Pécsi Dózsa labdarúgó csapata egyszer csak kilépett a nemzetközi porondra. A futballrajongók csodálkoztak is, hogy ez a lelkes kiscsapat vajon mit keres Európa futballtérképén, tán még legyintettek is. Különösen akkor, amikor 1970. szeptember 16-án Craiovában a helyi Universitatea egy nagyon is brusztos meccsen kettő–egyre győzte le a pécsieket a VVK küzdelmeiben. Czibulka Mihály, a csapat edzője mégsem volt kétségbeesve, csak annyit mondott: "várjuk meg a visszavágót". S milyen igaza volt. Néhány nappal később Pécsett tizenkétezer néző tapsolta vörösre a tenyerét és üvöltötte rekedtre a hangját, amikor a helyi Dózsa három–nullra győzte le magabiztos futballal a románokat, pedig a meccs előtt az újságírók a craiovai vezetőktől azt kérdezték, mit várnak a meccstől. Azok meg azt felelték, hogy semmit. Semmit – várják a következő kört. Aztán vastaps zúgott a Mecsekalján és a Pécs várhatta a sorsolást – várhatta a Newcastle Unitedet. Azt az angol csapatot, amely néhány hónappal korábban elhódította ezt a serleget. Nem is akárhogy, és nem is akárki ellen, a mi Újpestünket győzték le oda-vissza a „brit bányászok”. Kint három–nullra, a Megyeri úton három-kettőre, de úgy ám, hogy a lilák már kettő–nullra vezettek és tombolt, őrjöngött a publikum.
A dátum 1970. október 21., a Pécs története során alighanem először lépett pályára külföldön ötvennyolcezer néző előtt. Ennyit regisztráltak az United pályán és a Newcastle kegyelmet nem ismerve kettő–nullra győzött a magyarok ellen egy bizonyos Davies két találatával. Mondta is dr. Czibulka Mihály: „Az első gólt úgy kaptuk, hogy a szögletrúgás után Kocsis késlekedett a közbeavatkozással. A másodiknál pedig Konrádot érte a labda, róla került a kapunkba. Gyakorlatilag tehát elkerülhető gólokat kaptunk és mindez Newcastle-ben történt, ahol közel hatvanezer néző valósággal győzelemre hajszolta az angol csapatot. A kétgólos hátrány a visszavágón behozható, de nagyon kell vigyázni, hogy ne kapjunk gólt…”
Talán akadtak, akik halálra röhögték magukat ezután.
Még hogy behozható a kétgólos hátrány? Hát mit gondol ez a magyar tréner? A csapata, ez a kis Pécs hogyan lenne képes minimum kettő góllal legyőzni híres-neves ellenfelét? Aztán november 4-én csodát látott a magyar futballtársadalom – és a labdarúgást szerető közvélemény szerte Európában. Máth János két gólt lőtt McFaul hálójába, a Pécs ledolgozta kétgólos hátrányát, s a százhúszperces küzdelem után tizenegyesrúgásokkal – továbbjutott!
Az angolok az első három tizenegyesből egyet sem lőttek be. Az egyik löket a kapufáról pattant ki, a másik kettőt Rapp Imre védte. Közben Konrád, Daka és Tüske is a hálóba talált. Eldőlt minden.
A Pécs futballtörténelmet írt.
S az esztendőnek még nem volt vége, december 3-án a nagyhírű Juventus látogatott a Mecsekaljára, a Sport huszonkétezer nézőt regisztrált, azóta is azon gondolkodnak Baranyában, hogyan férhetett el azon a miniatűr pályán ennyi ember… De a Juve már túl nagy falatnak bizonyult, a klasszis Causio góljával egy–nullra nyerte az olaszok és Torinóban is ők diadalmaskodtak Anastasi két góljával kettő–nullra.
A Pécs felemelt fejjel, büszkén hagyta ott Európát.

Ma Pécsre látogatunk.
Egy olyan csapathoz, amely nem nyert ugyan magyar bajnoki címet, ám kupagyőzelemmel igenis büszkélkedhet.
Egy olyan klubhoz látogatunk, amelynek mindig is lelkes, időnként nagyon is sok szurkolója volt.
A mediterrán magyar városba, ahol szeretik, rajongásig szeretik a futballt, megannyi klasszis nevelkedett a városban, ezt mi, Angyalföldön is pontosan tudjuk, elég csak Zombori Sándor nevét említeni. De Pécsről került a fővárosba Kocsis István, Tóth József, Dárdai Pál, Gera Zoltán. Pécs akár futball-nagyváros is lehetne, a sportág egyik hazai bástyája – ha nem tűnt volna el a klub néhány évvel ezelőtt a szemünk elől.
De újra itt vannak.
És nem statiszta szerepre készültek, készülnek, mert újoncként (már ezt is milyen furcsa leírni velük kapcsolatban…) bravúrt bravúrra halmoznak, szoros meccseken ugyan, de sorra aratják a győzelmeket, és talán már újra megjelent a lelkes drukkereik szeme előtt az NB I, talán nem is alaptalanul.

Pécsre látogatunk.
Sokszor, nagyon is sokszor szenvedtünk ott. Elég, ha azt írom, hogy az 1966-os veretlenül megnyert bajnoki cím során egyszer sem győztük le a helyi Dózsát. A Fáy utcában és a Mecsekalján is döntetlen lett a végeredmény, Farkas Jancsiék megszenvedtek  a pécsiekkel.
Akadt néhány egészen különleges meccs a két csapat történetében. Például az 1960–1961-es szezonban, amikor a mi aranylábú gyerekeink az utolsó előtti fordulóban látogattak a különleges hangulatú városba. A tabella úgy állt, hogy a Vasasnak mind a két meccset meg kellett nyerni ahhoz, hogy bajnok legyen. Aztán minden megváltozott néhány pillanat alatt. A piros-kék csapat húszezer néző előtt három–kettőre nyert Pécsett, a rivális ugyancsak húszezer drukker szeme láttára négy-kettőre kapott ki Szegeden. A Képes Sport megjelenő számában a címlapon Mészöly Kálmán volt látható, ahogy a Mecsek magasságába emelkedik, onnan szinte a felhők közül fejel – be a hazai hálóba.
A lap akkor azt írta öles betűkkel „A Vasas a bajnok”.
Aztán a mieink egy hét múlva - már a Fáy utcában - kettő–nullra verték a Dorogot, bebiztosítva ezzel a bajnoki elsőséget. Machos Feri rúgott két gólt, a lelátón több mint tízezren biztatták a fiúkat, a tudósító pedig azt írta: „Ezrek ujjonganak hangos boldogsággal, zeng-zúg a Hajrá Vasas, karok erdeje hullámzik a levegőben. Aztán hol itt, hol ott megcsuklik egy hang, hol itt, hol ott repült a szemekbe valami, mert másképp mégiscsak szégyen volna az, hogy felnőtt ember könnyezni kezdjen ott, ahol tízezer nevet…”
Kellett, nagyon kellett az a pécsi győzelem.

De a sors már csak olyan, hogy visszaadja a kölcsönt.
A következő szezonban ismét három–kettő lett a vége a Pécs–Vasas találkozónak, csakhogy már egészen más előjellel és számunkra más hangulattal.
Különleges, drámai találkozó volt az, a hazaiak vezettek, aztán Pál II egyenlített, csakhogy a folytatásban Danka, a pécsiek kapusa, majd Bendes is megsérült, és mindketten leballagtak a pályáról. Akkoriban nem volt csere. Igaz, a helyi Dózsa újra vezetett kettő–egyre, de a szünet után a hazaiak kilenc emberrel kocogtak ki a kezdéshez – sima vendéggyőzelem lesz ez, nem is vitás.
Ezt várta akkor mindenki. A Pécs kettős létszámhátrányban védekezett és védekezett, még Mészöly Kálmán is előremerészkedett és 18 méteres lövéssel vette be a mezőnyjátékos, alkalmi kapus, Kocsis hálóját. Kettő-kettő után már csak az volt a kérdés, hányat rúg a Vasas.
De a Pécs talált újabb gólt. 
Kikaptunk három–kettőre, ám a szezon végén újra a Vasas nyerte a bajnokságot.

Ma Pécsett játszunk, alighanem több ezer néző előtt. A helyiek már nagyon ki lehetnek éhezve egy pesti nagycsapatra (merthogy mi magunkat még mindig idesoroljuk…). Miután eltüntették őket a futballtérképről, sokat, nagyon is sokat kellett várniuk ahhoz, hogy ilyen élményben legyen részük. Most úgy készülhetnek ellenünk, hogy rangadót játszanak a Vasassal – rangadót, akár a dobogóért.

Remek szériában a Pécs – de most már mi sem panaszkodhatunk. Ha a játék még akadozik is olykor-olykor, ha a ziccerek sokaságát rontják el fiaink, izgalmassá téve a meccs véghajráját Ajkán, vagy legutóbb a Kaposvár ellen, a küzdőszellemre már nem lehet panasz.

Ahogy legutóbb írtam, a gerinc már megvan.
S, ha a hosszú kihagyás után magához tér Feczesin Róbert, Balajti Ádám, ha újra elfoglalhatja helyét Litauszki Róbert, a helyzet a mi helyzetünk még jobb lesz, ennél is jobb lesz.
A nagy őszi véghajrá közepette.

Nehéz meccs vár ránk a Mecsekalján.

Volt olyan találkozó, amikor nemi is olyan régen öt–nullra kaptunk ki, Bajzát Péter élete kilencven percét játszotta, mind az öt találat az ő nevéhez fűződik, s mi csak néztük szégyenkezve a széteső Vasast.

Ma másról szólhat a történet.
A szétesés helyett összefogásról.
Mert ez az alapja, ez lehet az alapja akár a feljutásnak is.
Összefogás az öltözőn belül, a lelátón, a Vasas-családban. És ezért utazna száz, vagy akár kétszáz angyalföldi ma munkaidőben Pécsre. Hogy hangpárbajt vívjon a helyi lelkes B-középpel.

Kálmán a Mecsek-magasságába emelkedett egykor.
Mi most valami hasonló várunk Feczesin Robitól, hogy a felhők közül bólintson egyet – be a kapuba.
De, ha a Kaposvár ellen rengeteget futó, kiváló teljesítményt nyújtó Szivacski Donát lövi a győztes gólt, annak is örülni fogunk.
Pécsett szenvedtünk olykor – de a mai a mi napunk lehet.
Akár süt a nap a mediterrán városban, akár beborul majd a helyieknek az ég…