Gyönyörű Mexikó

Nem lesz tőle jókedve a Vasas-drukkernek, ha a soroksári pályára gondol. Játszottunk mi ott néhány éve 2–2-es döntetlent, bele is haltunk, mert a szezon véghajrájában történt, értékes pontokat vesztettünk és ez előre vetítette a bukást. A bukást, amely azt jelentette, hogy megint nem jutunk fel. A soroksári iksz után kikaptunk Nyíregyházán 2–0-ra, és kész is voltunk.

Újabb év az NB II-ben.

S már megy is fel a vérnyomásunk, együtt emlegetve a soroksári döntetlent (az akkorit és a mostanit…) a Nyíregyházával. A helyzetünk nem túl biztató, s az embernek néha az az érzése, hogy mi, szurkolók százszor, ezerszer jobban akarjuk a feljutást, mint a rangadó győzelmek után rendre botladozó, kínlódó csapatunk.

Mit szólnál te ehhez, Iván?

Ha még köztünk lennél, tán bemennél az öltözőbe, és elmondanád a magadét az utódoknak. Úgy istenigazából! Emelt hangon hívnád fel a figyelmet arra, hogy ez a Vasas! Nem egy felülről támogatott, múlt és tradíció nélküli „műklub”. Talán ezt tennéd, mert mindig is kemény, határozott, szókimondó ember voltál és remek futballista. A Vasas-futballtörténelem kiemelkedő alakja.

A mi olimpiai bajnokunk.

Szóval akkor Soroksár. De ez egy jóval kellemesebb emlék. Az Egyetértés vendégeként játszott ott bajnokit a Vasas. Tizenkétezer néző zsúfolódott össze a szűk lelátón, és nézte, ahogy a helyi legények, az „öregfiúk válogatott”, az innen-onnan odaigazolt öreglegények megszorongatják a mi imádott csapatunkat. De a Vasas ott, és akkor megmutatta, hogy ki az úr a háznál. Nem úgy, mint most. Nyertünk 4–2-re, Menczel Iván is bevette a hazaiak hálóját. Hány és hány felejthetetlen emléked maradt Angyalföldről? Mert hiába lettél közönségkedvenc Salgótarjánban, alapember, meghatározó játékos Tatabányán, a Fáy utcában érezted igazán otthon magad. Képzelem, hányszor álmodhattál Baróti Lajossal, a zseniális edzővel, aki még tatabányai játékosként kivitt téged az 1962-es chilei világbajnokságra. Nem léptél pályára, de ott voltál, ifjonti fejjel felejthetetlen élményeket szereztél. És Baróti volt az is, aki edzőként, visszatérve Angyalföldre, 1972-ben azt mondta neked, és néhány korábbi klasszisnak: a ti időtök lejárt. Levenni a Vasas-mezt, embert próbáló feladat lehetett a számodra. Hiszen még tele voltál energiával, bizonyítási vággyal. És mindennél jobban szerettél volna bajnoki címet, vagy legalább kupát nyerni a Vasassal.

Egyik sem adatott meg.

De azért így is lenne most miről mesélned a családodnak, a barátoknak, az utódoknak. A KK-győzelemről a pozsonyi Inter ellen, a mámoros 4–1-es diadalról. A Buenos Aires-i négyes tornáról, amikor is 3–1-re vertük a Racingot, és 3–0-ra a River Plate-t. De nyertünk trófeát Malagában is, ahol a Real Madridot előztük meg.

És persze mesélnél az olimpiai bajnoki címről.

Az 1968-as mexikói ötkarikás játékokról, amelynek a döntőjében 4–1-re győztük le a bolgárokat és a te neved is ott volt a góllövők között, Iván.

Ott vagy a büszkeségeink és példaképeink között.

Még akkor is, ha valami fatális véltelen miatt egyetlen egyszer sem léphettél pályára a felnőtt válogatottban. Pedig a pályafutásod során szinte végig azt mondogattad magadban: ide nekem a címeres mezt! Megsirattunk, amikor 2011. november 25-én elhunytál. Még 70 éves sem voltál. Ma lennél 82 esztendős és bárcsak valóban bemehetnél az öltözőbe, hogy elmeséld: a Vasasnak hogyan is kellene futballoznia Soroksáron!

Vagy bárhol, bárki ellen.

Nyugodj békében, Menczel Iván!

Fotó: Puskás Intézet