Géczi Pistának szeretettel

Vattába kellene csomagolnunk. Vigyáznunk rá, mint egy különleges kincsre, óvni mindentől, vírustól, stressztől, bármitől – óvni mindenkitől. Mert egyre kevesebben vannak imádott klasszisaink, a múló idő, mint valami ítéletvégrehajtó veszi el tőlünk azokat a játékosokat, akik miatt beleszerettünk ebbe a csodálatos piros-kék dresszbe, rajta a Vasas-címerrel. Puskás Lajos itt van közöttünk, immár hetvennyolc gyertyát fújhat el a tortáján és olyan jó látni, hogy még mindig telis-tele van életerővel, energiával. Mert őt valóban látni, ott van a ministadionunk lelátóján, ha otthon játszik imádott csapata, nélküle nem rendezhetnek Vasas-meccset, s ez így van rendjén. Idetartozik, ez a családja – ez az élete.

A Vasas, amelyben olykor világklasszis teljesítményt nyújtott.

S az a legszebb az egészben, hogy a jelzők kicsit sem túlzók, hogy ezek nem az elfogultság mondatai, hanem a tények. Mert a Vasas - és ezt nem lehet elégszer leírni - a hatvanas években a világ legjobb csapatai között volt. És a csatársora - a Molnár, Puskás, Farkas, Korsós négyes - a magyar futballtörténelem egyik leggyorsabb, legkorszerűbben játszó, legeredményesebb és legfélelmetesebb támadó négyese volt. Molnár Dezső a szélvészgyors, feltartóztathatatlan jobbszélső, Korsós Pista a technikás, trükköző, óriási lövőerővel megáldott „balszellő” és középen… nos középen a két atomcsatárunk: 

Farkas Jancsi és Puskás Lajos. A 1966-os, veretlenül megnyert bajnoki cím mellett Farkas és Puskás küzdött a gólkirályi címért Albert flórival együtt. Az volt, az lehetett volna a mi Puskásunk kiugró szezonja, még úgy is, hogy az angliai világbajnokságra utazó válogatott keretben csupán biztonsági tartaléknak nevezte őt Baróti Lajos kapitány. Puskás ontotta a gólokat, helye lett volna a ködös Albionba utazó nemzeti csapatban, a kispadon mindenképp. De arról lemaradt, ám az élet itthon kárpótolhatta volna – ha csapattársa, Farkas Jancsi meg nem előzi. Talán ez a két esemény, a vb-ről való lemaradás és a gólkirályi cím elúszása lehetett az a tüske, amely benne van, benne maradt azóta is. Pedig irigylésre méltó pályafutás az övé, tizenhat esztendős volt mindössze, amikor Teleki Gyula, az egykori remek Vasas-spíler, a Debrecen edzője betette őt az első csapatba.

Tizenhat évesen! 

S a Loki nem a körzeti bajnokságban, hanem az NB I-ben szerepelt, méghozzá Kispesten, egy olyan Honvéd ellen, amelyben játszott a szőke herceg, Tichy Lajos, Bozsik Cucu, Kotász és megannyi remek spíler. De a meccset a vendégek nyerték, méghozzá a kisgyerek mesterhármasával! Puskás Lajos a vezetéknevéhez illően köszönt illedelmesen a Honvédnak. Csoda-e, ha a debreceni szuper tinit egyre-másra hívták a fővárosi klubok. Csábította őt az MTK, a Honvéd és a Vasas is. Drága édesanyjának köszönhetjük, hogy Angyalföldre szerződött. Mert ő azt mondta akkoriban a hezitáló fiának: „Édes jó Lajosom, a Vasast válaszd, mert ha odamész, apádat már nem érheti baj…” 

A papa tudniillik pap volt Puskás szülőfalujában, Tetétlenben. S mint ilyen „reakciós elemet”, az ötvenhatos forradalom után másfél évre elvitték és bezárták. Hátha átgondolja az élet értelmét. Raboskodott Kistarcsán, majd a tököli internálótáborban. De a Vasas valóban segítő kezet nyújtott az egész családnak. Gáspár Sándor például elintézte, hogy Puskás Lajos szüleinek életükben először fürdőszobás házuk legyen. S a klub, a Vasas család onnantól kezdve vigyázott rájuk és segítette őket. De az akkor már tizenkilenc esztendős Lajos-gyerek gyorsan meghálálta mindezt. Első rangadóján a nagy rivális, az ősi ellenség Ferencváros ellen negyed óra alatt rámolt be kettőt Géczi Pista hálójába. A dátum 1964. május 31. A Népstadionban azért voltak „csak” hatvanezren, mert ez egy szóló meccs volt, nem pedig kettős rangadó. A Noszkay Gyula irányította angyalföldi csapat így állt fel azon a napon: Szentmihályi – Ihász, Mészöly, Sárosi – Bakos, Fister – Pál II, Kékesi, Machos, Puskás, Farkas. A Fradiban játszott Novák, Mátrai, Dalnoki, Varga Zoli, Albert Flóri, Fenyvesi, bombaerős csapat volt az, de a meccs hősét Puskás Lajosnak hívták. A Debrecenből szerződtetett, robbanékony, gólérzékeny csatár ott és akkor lett tizenöt perc alatt a Vasas-tábor nagy-nagy kedvence. S a piros-kék csapat abban az évben még meglehetősen hullámzó teljesítményt nyújtott, ám esztendő múltán már bajnoki címet nyert, Puskás pedig alapemberré vált. A következő szezon pedig elhozta a Vasas csúcsévét, amikor veretlenül szerezte meg az aranyérmet az akkor már Csordás Lajos által irányított, tökéletes gépezet. A piros-kékek nem csak itthon, külföldön is félelmetes ellenfélnek tűntek. Az 1966-os vb után, ahol a portugál csapat épp a mieinket is legyőzte Eusebio vezérletével, a BEK-sorsolás összehozta a Vasast a Sporting Lisszabonnal. Esélyük sem volt a luzitánoknak. A Stadionban öt-null, Lisszabonban kettő-null, a Vasas kiütötte, leiskolázta Portugália büszkeségét. És az Inter ellen is megvolt az esély a következő körben, az olasz sztárcsapat a korszak kiemelkedő gárdája volt, és a San Siroban úgy kapott ki kettő-egyre az első meccsen az angyalföldi gárda, hogy akár győzhetett is volna. Egy-egynél a legenda szerint Mathesz Imre kiszólt Csordás Lajos edzőnek, és azt kérdezte a hangzavarban: „Mester, rájuk mehetünk..?” 

Ám Csori, a legendás Csori, aki két évvel később hihetetlenül fiatalon hunyt el, azt mondta, inkább a biztonság, fiúk. Puskás Lajos abban az évben valóban feltartóztathatatlan volt. A bajnoki cím sorsáról döntő Ferencváros elleni, 1966. augusztusi rangadón - a zsúfolt népstadionban - kettőt rúgott Géczi Pistának – naná, hogy neki. 

Vasas-FTC 3-0.

A rangadó hősét pedig Puskás Lajosnak hívták.

Egészen hihetetlen, hogy mindössze hét alkalommal szerepelt a válogatottban. Igaz, volt rivális bőven: Tichy Lajos, Varga Zoli, Göröcs János, Dunai Anti, Farkas Jancsi, Albert Flóri, Bene Feri, hogy csak a legnagyobbakat említsük. De többet, sokkal többet érdemelt volna. Jellemző, hogy utolsó címeres mezben való fellépésére Marseille-ben került sor. Azon a bizonyos meccsen, amikor jöttek a csehszlovákok. Jöttek feltartóztathatatlanul a szétesett, darabjaira hullott magyar válogatott statisztálása mellett. Kikaptunk négy-egyre, nem jutottunk ki az 1970-es mexikói világbajnokságra, és Puskást elfelejtették. Pedig ő nem felejtett el futballozni. Akkor sem, amikor Mészöly Kálmánt és Farkas Jancsit megdöbbentően korán visszavonultatták. Ihász Kálmánnal ketten maradtak a hatvanas évek világverő Vasasából. Mellettük megannyi tehetséges fiatal kapott szerepet. Tóth Bálint, Ladinszky Attila, Várady Béluska, Török Peti, Müller Sanyi, Komjáti Bandi. És a Vasas újra szárnyalt, Puskás a középpályán, hátrábbról irányított, de ha kellett elöl is megvillant. Olyannyira, hogy 1972. júliusában a Népstadionban visszafogott érdeklődés mellett mesterhármast lőtt a Fradinak. 

Géczy Pistának megint!

Akkor öt-kettőre vertük a Ferencvárost, Puskás villogott, feltartóztathatatlan volt, majd esztendő múltán a Baróti Lajos által átszervezett, megfiatalított Vasasban is fontos szerepet játszott abban, hogy a szezon végén bajnoki bronzot nyert a csapat.

És kupagyőzelmet ünnepelhetett.

Puskás Lajos jogi diplomáját épp akkor szerezte, azon a napon vehette át, amikor 1970-ben KK-t nyert a Vasas a pozsonyi Inter ellen. Talán ez volt az egyik legemlékezetesebb nap pályafutása során. 

De ha őt kérdeznénk, talán felsorolna másik tízet, vagy százat is.

De mi ezért szeretjük, ezért tiszteljük, és ezért gondoljuk azt, hogy a Vasas futballtörténetének egyik legnagyszerűbb egyénisége.

Azon a héten, amikor a Vasas épp Debrecenben játszott külön is köszöntenék Puskás Lajost, aki mindkét klubban szerepelt. A Lokiban negyvenhárom találkozón húsz gól, Angyalföldön 249 mérkőzésen 132 találat. 

Parádés teljesítmény.

Csomagoljuk vattába az immár hetvennyolc esztendős Puskás Lajost és vigyázzunk rá, mert Ő a Vasas.

Ő is a Vasas.

A klub, amelyet egykoron a világ legjobbjai között tartottak számon, s amely most megpróbál visszakapaszkodni, ha nem is ide – de a honi mezőny legerősebbjei közé.

Isten éltessen, drága Puskás Lajos!