Felkészülési mérkőzés Kisvárdán

Szokták mondani, ősidők óta emlegetni, hogy minden rosszban van valami jó. Nos, imádott csapatunk ugyan kiesett az NB I-ből, fájdalmas, dühítő pillanatokat szerezve szurkolóinak, ám ez egyben azt is jelenti, hogy a hátralévő két fordulóban már nincs miért idegeskedni. Rágja csak a körmét és szedje az Andaxint kispesti, fehérvári és mezőkövesdi atyafi! Őrüljenek meg az előttünk álló két hétvégén (bár lehet, hogy már most szombat-vasárnap eldőlnek a nagy kérdések…), miközben mi, vasasok a kis Szokol rádiót magunkkal cipelve mehetünk pecázni, lábat lógatni, teljes nyugalomban, azzal a tudattal, hogy a mi csapatunkra már csupán két felkészülési mérkőzés vár – mindenféle tét nélkül. 

Felkészülés a másodosztály számunkra nem is annyira szokatlan küzdelmeire.

S a hátralevő két meccsen, a hangulatos Kisvárdán, majd itthon, a talán az életéért küzdő Vidi ellen lesz lehetősége a szakmai stábnak kapkodás, idegbaj és mindenféle nyomás nélkül letesztelni a fiúkat, hogy akkor kire is számíthatnak a következő idényben. A Kisvárda elsőosztályú középcsapat, így valóban jó erőfelmérő lesz ez a túra. Amikor legutóbb ott jártunk, nem sok örömünk volt az útban. Kapitális védelmi hibák, kiállítás, nem létező támadójáték, ötlettelen, lassú futball - és persze, hogy sima vereség lett a vége. Akkor még csak bosszankodtunk, s azt mondtuk magunkban: messze még a vége, ennél rosszabbul aligha játszhatunk, innen csak felfelé, s persze vissza Budapest felé vezethet az út.

Tévedtünk.

A gyenge játékot később többször is sikerült megismételni. Az edzőváltás sem segített, és a Vasas egyre reménytelenebb helyzetbe került. Talán épp a Kisvárda elleni Fáy utcai találkozó lehetett volna a fordulópont. Az utolsó reménysugár. Merthogy azon a mérkőzésen megmutatta a csapat, hogy több, sokkal több van, vagy inkább lehetett volna benne. A Kisvárda ellen olykor valóban futballozott a Vasas. A meccs bizonyos periódusaiban uralta a találkozót, dominált és szép gólokkal fordított. Aztán jött az a… tizenegyesszerű valami. Jött a beadás jobbról deréktájékon, s a labda talán súrolta Hidi Patrik hónaljszőrzetét. Ezt követően rövidke, tízperces konzílium ült össze a VAR-szobában, miközben a játékvezető fülébe duruzsoltak onnan, és csak telt-telt az idő – a Vasas sorsa, jövője volt a tét. Egészen felháborító ítélet volt az, maga az időhúzás, a szánalmas pepecselés, a nyilvánvaló tanácstalanság és a végítélet. Ha azt a meccset megnyerjük, (és akkor valóban három pontot érdemeltünk volna…), talán minden másképp alakul. Talán elhiszik a játékosok, hogy képesek győzni és képesek kiharcolni a bennmaradást. De ez már történelem. Mint ahogy a Ferencváros ellen meg nem ítélt, jogosnak tűnő tizenegyesünk is. Valahogy a VAR nem szeretett bennünket.

De ne áltassuk ezzel magunkat.

Nem a téves, idegborzoló játékvezetői döntések miatt estünk ki. 

A sírt magunknak ástuk hetek, hónapok alatt, precízen, szisztematikusan. S most úgy utazhatunk Kisvárdára, hogy a gödör aljáról, a vonal alatt nézzük irigykedve a fölöttünk álló, s a miénknél semmivel sem jobb, erősebb csapatokat. Azokat, akik a legnehezebb pillanatokban képesek voltak tűzzel, szenvedéllyel futballozni. 

Valóban az életükért játszani.

Nekünk meg maradt két felkészülési meccs: pénteken a kisvárdai éjszakában tét nélkül, talán az önbecsülésünkért. 

Aztán a jövő héten lehet, hogy magunkkal rántjuk a már előre elkészített sírba a fehérváriakat is...