Eger ostroma

Levegőhöz jutni.
Ezt akartuk, ezt emlegettük, erre vágytunk az elmúlt hetekben. Hogy elmúljon a „nehézlégzés” és végre fújjunk egy nagyot – kifújjuk magunkból a pesszimizmust, a rosszkedvet. Megnyertük a legutóbbi két meccset, a DEAC ellen négy-nullig egész jól játszott a csapat, a táborból még fel is harsant az oly régen hallott: „Játszik a Vasas…” 

Nincs hurrá hangulat.
Csak a bizakodás van, hogy innentől kezdve fel és egyre feljebb vezet az út.
Nem nézzük a tabellát, minek idegesítsük magunkat vele. Ahogy az edzők a meccs után puffogtatják a közhelyeket, akár nyer, akár veszít a csapat, s azt mondják: „dolgozunk tovább…” - ezt emlegetjük most mi is.
S vasárnap, az ajkai friss levegőn újra megmutathatja magát a csapat. Megmutathatja az erejét, a visszatért önbizalmát és a tábor ott lesz majd mellettük, mögöttük.

Szép út lesz az is, de most itt, ezeken a hasábokon menjünk messzebb – vissza, jó sokáig vissza az időben. Megállhatnánk 1975-nél, amikor is a Vasas Barcelonában játszott UEFA-kupa meccset. Slágertéma lenne ez is, mert ez a hét, sőt az elmúlt időszak arról szólt, hogy a Fradi vendégszerepel a Camp Nouban. Az eredményt tudjuk, a Barca öt–egyre nyert a Ferencváros ellen – bennünket 1975 novemberében három–egyre győztek le a katalánok. Ki-ki meccs volt, és ebben nincs semmi túlzás, vagy elfogultság. Müller Sanyival beszélgettem a héten, és azt mondta, a Johan Cruyffal és Johan Neeskenssel felálló Barca bombaerős csapat volt, ám messze a fénykortól. Vezettek egy–nullra a hazaiak, amikor épp Müller Sanyi egyenlített egy huszonöt méterről megeresztett életerős lökettel, a labda a pipába vágódott. Aztán Gass Pista jókora ziccert rontott, s ha vezetünk…
Kikaptunk három–egyre.
A visszavágót decemberben irdatlan hidegben rendezték a Népstadionban. Ott ücsörögtem negyvenezer bizakodó nézőtársammal együtt összefagyva, ám a kezdő sípszó után a játék - az a hihetetlenül lelkes, elveszett labdát nem ismerő bátor játék - felmelegített mindannyiunkat. 
A Vasas szinte végigtámadta az egész meccset. A mi legendás csapatunk szerette volna ledolgozni a kétgólos hátrányt, és erre a játék alapján minden esélye megvolt. Csakhogy egy Fortes nevű barcelonai legény lőtte a gólt, nem pedig a mi remek csatáraink.

De ez a „repülő” most nem 1975-nél landol.
Jövő héten Egerben játszunk a MOL Magyar Kupán, és ennek apropóján érdemes visszaemlékezni egy legendás kilencven percre. Az időpont 1967. augusztus 13., a helyszín a Fáy utca, ahol nyolcezer néző gyűlt össze, hogy végignézze Eger ostromát. A Vasas így állt fel azon a bajnoki találkozón: Kenderesi – Bakos, Mészöly, Mathesz, Ihász – Kékesi, Fister – Molnár, Puskás, Farkas, Korsós. 1967-et írtunk, és ahogy az előző írásomban már jeleztem, ez az év a hiú ábrándok esztendeje volt. Azt gondoltuk, az 1966-os veretlenül nyert bajnoki cím után jön majd a következő és a következő. Akadtak akkor is csodálatos, kitörölhetetlen mérkőzések itthon vagy vendégként.

1967. márciusában a Komlót öt–kettőre győzték le a piros-kékek, de úgy, hogy Farkas Jancsi gólja az ötvenedik percben már öt–nullás vezetést jelentett. Tizennégyezren szurkoltak a lelátón és látták, ahogy a Bányász szépít egyszer és szépít még egyszer.
Furcsa lehetett az a március az angyalföldi szurkolók számára. Az imádott csapat februárban tért haza Dél-Amerikából és hozta magával a Chilében megnyert Hexagonal Kupát, hogy aztán az idénynyitón a mi lebarnult klasszisaink szenzációt jelentő egy–nullás vereséget szenvedjenek Dunaújvárosban. A Kohász kihasználta Mészöly, Farkas és a többiek utazási fáradalmait és lezserségét, de a Komló ellen így is kimentek tizennégyezren – szó sem volt haragról.

Aztán áprilisban - Miskolcon - huszonhétezer néző várta a Vasast. Huszonhétezren zsúfolódtak össze a DVTK stadionjában abban a reményben, hogy legyőzik a fáradt angyalföldieket. Tudniillik a bajnoki előtt rövidke amerikai túrára utazott a piros-kék vándorcirkusz. Az Egyesült Államokban mindent elkövettek, hogy népszerűsítsék a futballt. Európai sztárcsapatokat hívtak meg, hogy gálameccsekkel szórakoztassák a nagyérdeműt. Akkoriban történt, hogy a texasi Houstonban a Real Madrid meccselt az angol West Ham Uniteddel, és a királyi gárda három–kettőre nyert. Aztán San Franciscóban is nagy show-t  rendeztek, a két résztvevő a Vasas és az angol Fulham csapata volt. 
Bizseregtető érzés leírni ezt a mondatot.
A mi csapatunk Mészöly Kálmán húszméteres bombájával, valamint Farkas Jancsi találatával kettő–nullra győzte le a brit riválist. Mindez április 23-án történt. Egy héttel később már a DVTK stadionjában kocogott ki kezdéshez az angyalföldi szuperalakulat, amely aztán könnyed, laza, közönségszórakoztató futballal négy–kettőre nyert.
Szó sem volt fáradtságról.

Aztán június 4-e egy egészen különleges eseményt tartogatott a hazai futballrajongók számára: összeállt a Fradi–Vasas vegyes!
Ilyenre sem volt még példa, sem azelőtt, sem azóta.
A Népstadionban negyvenötezer néző gyűlt össze, hogy a két magyar csapat labdarúgóiból összeállított dream team összecsapjon az európai turnén résztvevő brazil Flamengóval.
Íme, a kuriózumszámba menő összeállítás: Géczi – Mátrai, Mészöly, Szűcs, Ihász – Mathesz, Fister – Molnár, Varga, Albert, Farkas. Csereként pályára lépett Kenderesi, Páncsics, Katona és a mi Puskás Lajosunk.
A végeredmény FTC-Vasas vegyes – Flamengo: 4–1.
Albert Flóri rúgott kettőt, Varga Zoli és Farkas Jancsi egyet.
A Népsport akkor azt írta: „percekig valóságos tűzijátékot rendezett a magyar csapat a Flamengo kapuja előtt…”

Aztán augusztus 13-án jött az Eger a Fáy utcába.
A Vasas erre sem készülhetett kipihenten, szó nem volt laza ráhangolódásról, merthogy a nyugatnémet VfB Stuttgart barátságos meccsre hívta az angyalföldieket. Kettő–egyes vereséget szenvedtek. Szó sem volt apokalipszisről, a németek felmérték, hogy milyen csapatot is láttak ott vendégül. A SID nyugatnémet hírügynökség azt írta akkor: „technikás játékával elkápráztatta a közönséget a magyar csapat…”
Aztán leírták, hogy a meccs legjobbja Feiler a Stuttgart kapusa volt…

Az egriek is tisztában voltak vele, hogy nehéz, talán a szezon legnehezebb kilencven perce vár rájuk Budapesten. Ám az, ami történt a Fáy utcai zöld gyepen, talán még rémálmaikban sem jött elő. Fél óra telt el és már három–nullra vezetett a Vasas. Farkas Jancsi kettő és Korsós egy góljával. Aztán jött Puskás Lajos frenetikus szólója, mindenkit kicselezett, úgy vágta Papp hálójába a lasztit. A félidőben négy–null állt az eredményjelző táblán, aztán a folytatásban sem álltak meg a mi aranylábú gyerekeink, Farkas Jancsi újabb két gólt jegyzett, miként Korsós is növelte találatainak a számát. Kész csoda volt, amikor Kovács, az egriek játékosa szépített. 
A meccs egyik érdekessége volt, a sok gól mellett persze, hogy Papp - az egriek kapusa - megsérült, s akkoriban még nem volt csere, így a balszélső Rajna György állt a vendég Dózsa kapujába. Becsületére legyen mondva, mindössze egyszer kellett maga mögé nyúlnia, így az egri vitézek megúszták a kétszámjegyű vereséget.

Jövő szerdán Egerben vendégszerepel a Vasas.
Ez az emlék, ez a réges-régi emlék talán jó lesz útravalóul a hangulatos városba utazó, s alighanem majd finom borokat kortyolgató és a meccset végigkiabáló drukkereinknek. Hát még, ha hozzátesszük, hogy az Egernek lőtt hét gól után alaposan visszavágott csapatunk a Dunaújvárosban elszenvedett vereségért: a Fáy utcában vendégeskedő Kohászt tizennyolcezer néző előtt nyolc–nullra győzte le Angyalföld büszkesége.

Útravalóul a játékosainknak talán csak annyit: az elődök nem álltak le négy–null után.
Sem az Eger, sem a Dunaújváros ellen.
Annyit lőttek, amennyit csak tudtak – ezt a szurkolók vastapssal jutalmazták.
S a vastaps azóta sem ment ki a divatból…

fotó: gyujtemeny.sportmuzeum.hu