Édes, jó Lajosom!

Vasárnap volt, álmosító meleggel, enyhe rosszkedvvel. Vasárnap volt, s ha a televízió aznap Honvéd - Vasas meccset sugároz, akkor már nem számít mi az ebéd, van-e kovászos uborka a rántott csirkéhez, már nem fontos, hogy megjött-e a közeli dohányillatú trafikba a Manchester United gombfocicsapata. A Dianás cukorka, a medvetalp és a Frutti mellé csak az számított, hogy valahogy ússzuk meg az újabb vereséget.

Rossz előérzetem volt. És ez nem holmi gyermekkori depresszió, erőltetett rosszkedv következménye, hanem nagyon is valóságos félelem. Tudniillik a csapat csak szenvedett és szinte valamennyi rangadóját elveszítette. 1970 októberében az Újpest a Megyeri úton tizenhétezer néző előtt nyert három-egyre, négy nappal később a Fáy utca hétezer fős közönsége nézte végig egyik ámulatból a másikba esve, ahogy Bicskei Berci élete egyik legnagyobb mérkőzését vívja, és bravúrt bravúrra halmoz. A Tóth Bálint - Farkas Jancsi – Ladinszky Attila csatársor tagjai, a középpályán szerepeltetett Puskás Lajossal, Vidáts Csabával és Müller megsegítve össztűz alá vették a Honvéd kapuját. Ám, az akkor még ifjú Bicskei mindent védett, s közben Pál bevette Tamás Gyula hálóját – a kispestiek egygólos győzelemmel távoztak a XIII. kerületből. Aztán nem sokkal később az MTK hazai pályán nyert kettő-egyre, és ott már azt írta a Sport: „A Vasas gyengélkedik, erről beszélnek már hetek óta a piros-kékek hívei és szombaton sem találtak vigaszt a Hungária körúton. Az MTK ellen sem sikerült felcsillantaniuk valamit abból, amit labdarúgásnak neveznek. A körülményes, elavult támadásszövések nem okozhatnak gondot egy valamire való védelemnek, így a Vasas-híveknek nem marad más, mint a reménykedés…”

Hát igen, a reménykedés, mint a Vasas szurkolói lét kulcsszava.
Már akkor is.

De a helyzet 1971 tavaszán sem változott, március 27-én a Népstadionban egy lagymatag rangadón a Fradi – Novák Dezső tizenegyes góljával – egy-nullra legyőzte az angyalföldieket, akik továbbra sem találták a ritmust és a siker kulcsát. Ám a legnagyobb csapás még mindig hátra volt, június 13-án a Fáy utca hatezer nézője előtt az MTK újra megverte a piros-kékeket. Ezúttal három-nullra, valóságos örömfocit bemutatva: „Az MTK a forduló legnagyobb meglepetését szolgáltatta azzal, hogy biztos, nagyarányú győzelmet aratott a Fáy utcában. A kék-fehérek alaposan  megszervezték a védelmüket. A közepes színvonalú és iramú mérkőzésen ilyen arányban is megérdemelten győzött a vendégcsapat…”
Drámai meccs volt, már ami a Vasas jövőjét illeti.
Ez volt az a találkozó, ami után (s ez évtizedek múltán egy Puskás Lajossal készített interjú során derült ki…) a játékostársak is fellázadtak, természetesen a vezetőkkel együtt – Mészöly Kálmán és Farkas Jancsi teljesítményén. Helyesebben a sportszerűtlen életmódjuk miatt. Így történt, hogy a két világklasszist megbüntették és kitették a keretből. Úgy tűnt, vége az angyalföldi karrierjüknek és soha többé nem lépnek pályára piros-kékben… 

Így érkeztünk el ahhoz a langymeleg vasárnaphoz. 
A televízió közvetítette a Honvéd - Vasas meccset. Naná, hogy közvetítette, hiszen nem csupán rangadóról, hanem sporttörténeti találkozóról volt szó. Akkor és ott búcsúzott az aktív futballtól a kispestiek legendája, a Puskás-korszak utáni legnagyobb honvédos közönségkedvenc, Tichy Lajos. Tartottam a meccstől és féltettem az immár Mészöly és Farkas nélkül felálló, soha nem látott összeállításban pályára lépő Vasast: Tamás – Török, Fábián, Vidáts, Ihász – Menczel, Lakinger, Antal – Molnár, Puskás, Szőke. Bizony ez az alakulat – természetesen nem megbántva a játékosokat – már nem az a bombaerős Vasas volt, mint a hatvanas években. 
Aztán Petri sporttárs jelt adott, és a közel telt házas kispesti pályán jött és jött előre a Honvéd. Soraiban Kocsis Lajossal a Csikóval, a négytüdejű Pintér Sanyival és a Pusztai – Tichy – Kozma csatársorral. Jó, ha megússzuk három alatt, ez járt a fejemben, ahogy idegesen markoltam a karfát, fel-felugrálva az öreg, kopottas fotelból. Aztán… „Tichy, Pintér, Tichy volt a labda útja, s a búcsúzó csatár 18 méterről, ballal, kapásból óriási bombát zúdított a jobb sarokba. Tamás most is lábbal akart védeni, de az erős labda felpattant a lábáról és a léc alá vágódott…”
Így, ilyen találattal búcsúzott közönségétől a Szőke herceg. Az a Tichy Lajos, aki egyébként Angyalföldön született, ott is élt hosszú évekig, és nem véletlen, hogy az önkormányzat a Jász utca 102-es számú ház falára kitetette az emléktábláját. Csodálatos futballista volt és nagyszerű ember. Volt szerencsém személyesen ismerni, többször is megtisztelt azzal, hogy fogadott Leányfalun, a nyaralójában, és amikor azt mondta egyszer, hogy tegezzem nyugodtan (én, a pályakezdő tucatfirkász…) csaknem elsírtam magam a gyönyörűségtől. 
Az angyalföldi Tarnai réten kőhajításnyira a homokbuckáktól gyerekeskedett, ott rúgta először a lasztit a helyi srácokkal, olyan volt az egész, mint egy holdbéli táj. A legenda szerint a Jász utcában ferdén nőnek a fák, s talán ezért is volt Tichy életregényének a címe: „Ferde fák”. Milyen kár, hogy ez az angyalföldi gyerek jó néhány kerülettel odébb lett közönségkedvenc, nem pedig a Tarnai réthez oly közeli Fáy utcai pályán. 

Azok a Vasas szurkolók is pontosan tudták mire képes, akiknek fogalmuk sem lehetett róla, hogy a XIII. kerület jelentette számára a gyerekkort, az életteret, az otthont. 
Tudniillik Tichy 1964. július 19-én beírta magát a Vasas futballtörténelmébe – bár nem úgy, ahogy mi, piros-kék rajongók szerettük volna. 
A magyar labdarúgás aranylapjaira való az a meccs, amit a Honvéd a Népstadion nyolcvanötezer nézője előtt úgy nyert meg négy-háromra, hogy a piros-kék csapat néhány perccel a lefújás előtt még három-kettőre vezetett. 
Irdatlan tömeg gyűlt össze azon a kettős meccsen. Az előjátékot az Újpest vívta a Fradival, a lilák négy-kettőre nyertek, hogy aztán jöjjön a főműsor, a Honvéd-Vasas derbi, csodálatos gólpárbajjal, az akkor már vasasos Machos Ferenc ellenállhatatlan játékával. 
Jellemző Tichyre, hogy három-kettes hátrányban a középkezdésnél olyan dühöt és elkeseredettséget érzett, hogy nem odapasszolta a lasztit a mellette álló játékostársnak, hanem indulatból, jó nagyot bikázott bele, egyenesen ki az oldalvonalon túlra. Aztán a végén megrázta magát, de úgy ám, hogy az őrzésével megbízott Berendy Pál a makacs, lerázhatatlan Botond csak a hátát nézte Mészöly Kálmánnal együtt. 
Aztán hét év múlva újra gólt lőtt a Vasasnak, immár az utolsót pályafutása során bajnoki meccsen. De ez nem volt elég a Honvéd győzelméhez, mert: „a 69. percben Puskás a baloldalon vezette fel a labdát, élesen, laposan középre játszott. Antal az ötösön lekezelte a labdát és a vetődő Bicskei mellett a kapu bal oldalába helyezett…” 
Döntetlen lett a vége – a kispesti publikum mégis felállva tapsolt. Akadt, aki a könnyeit törölgette, más csak üvöltött, kiabált, s olyan is akadt, aki azt mondta, amúgy Örkény-szerűen, mint Mariska Tóth tűzoltóparancsnoknak: „Édes, jó Lajosom…” 

Így búcsúzott a Szőke herceg. 
Méltón egész pályafutásához, s ugyanígy köszöntek el a fradisták 1974. március 17-én Albert Flóriántól, a Császártól, aki egy Zalaegerszeg ellen három-nullra megnyert bajnokin lépett pályára utoljára tétmeccsen zöld-fehér szerelésben (aztán később rendeztek neki egy gálatalálkozót is…). 
És mindez hogy zajlott a Vasasnál? Nos, az MTK elleni zakót követő eltiltás után Mészöly és Farkas a következő szezonban – az 1971/1972-es idényben – még kapott lehetőséget. A Szőke Szikla hatszor, Farkas Jancsi tizenötször lépett pályára, s abban az idényben hat gólt szerzett. Aztán elérkezett az utolsó, a legeslegutolsó bajnoki meccs kettejük életében.
Felejthetetlen találkozó. 
De nem úgy, mint Tichy és Albert esetében. A Vasas 1972. május 24-én Egerben lépett pályára a helyi Dózsa ellen, amely egy héttel korábban nyolc-nullra kapott ki a Videotontól. Sima ügy, még félgőzzel is győzelem, gondolták a drukkerek és talán ez járthatott a játékosok fejében is. 
Bombaerős Vasas volt az, a nevek alapján legalábbis: Tamás – Török, Mészöly, Fábián, Ihász, Müller, Puskás, Molnár, Tóth B., Farkas, Várady. Gyakorlatilag szinte mindenki válogatott. Ehhez képest az egriek három-egyre győztek.
Dicstelen, megmagyarázhatatlanul dicstelen végszó ez.
Mészöly Kálmán és Farkas Jancsi azon a napon játszott utoljára bajnokit a Vasasban.
Egerben szó sem volt vastapsról, ha könnyezett is néhány odarándult Vasas-drukker, alighanem kínjában tette a vereség hatására, na meg azért is, mert tudta, hogy a két nagy kedvenc immár valóban a múltat jelenti. 
Aztán két év múlva, a Fáy utcai stadion nagyjából huszonötezer nézője előtt egy nyirkos, cúgos, februári délutánon egyszer csak kikocogott a pályára Mészöly Kálmán, Farkas Jancsi, mellettük Ihász Kálmán. Az volt az igazi búcsúmeccs. Az ellenfélnél a magyar öregfiúk válogatott csapatában ott volt Albert Flóri és Tichy Lajos is. 
Addigra már megvolt a Manchester gombfociban George Besttel, Bobby Charltonnal. 

De sem a United, sem az Inter, sem a Barcelona nem jelentett, nem jelenthetett annyit, mint az a Vasas, amely a nevezetes búcsúmeccs előtt négy nappal, vasárnap délután kettő órakor a tavaszi idénynyitón kínlódott a Szeged ellen. A vendégek Vass révén szereztek vezetést tizenegyesből, majd a mi Kovács Ferink ugyancsak büntetőből egyenlített. Ötezer néző ment haza szentségelve, hogy aztán csütörtökön könnyezve, kiabálva búcsúzzon el Mészöly Kálmántól, Farkas Jancsitól, Albert Flóritól, Tichy Lajostól – és a hatvanas évek legendájától.

fotó: magyarfutball.hu