Az a szép, az a szép, ha a színed piros-kék…

Sinkovics Gábor legújabb írása a mai, Kazincbarcika elleni találkozó előtt.

„Úgy érzem az eredmény igazságos. A Vasas sem játszott rosszul, de amikor az Inter tudja, hgoy erős ellenféllel áll szemben, mindent bele tud adni, most is így történt…”
Ez is mi vagyunk.
Mi, a Vasas. Ez a mi utunk, a dicsőséges múltunk egy szelete. December volt akkor is, fogvacogtató, zimankós december, amikor a kor sztárcsapata, kiemelkedő együttese, a Helenio Herrera dirigálta Internazionale Budapestre érkezett. A Vasas várt rá – a Vasas fente a fogát a milánói sztárklubra, abban a reményben, hogy elbúcsúztatja a nemzetközi kupaküzdelmektől.
Az is mi voltunk.
Mi, a Vasas.
És az is a mi csapatunk, amely ma Kazincbarcikán lép pályára.
Jó lenne ott lenni. Már hiányzik a hangulat, a szurkolói lét, a csapat közelsége, a fű, még ha kopottas is helyenként, a látványa, a lelátó moraja.
Hiányzik a Vasas-életérzés, ami évek, évtizedek óta velünk, bennünk van. Különösen most lenne jó ott lenni Barcikán, a helyi klub immár felújított, modernizált stadionjában. Mert a mi piros-kék fiaink egyre inkább olyanok, mint egykoron volt az imádnivaló Egerszegi Krisztina, aki méterről-méterre, centiről-centire dolgozta le a hátrányt. Mi nem olimpiát akarunk nyerni, csupán feljutó helyet érő pozíciót szerezni a másodosztályban. De számunkra olyan lenne ez végre valahára, mintha a Himnuszt játszanák valahol Montrealban, Szöulban vagy Barcelonában a tiszteletünkre.
Ma újabb harcos kilencven perc vár a fiúkra.
Az edzőjét menesztett Kazincbarcika nyáron már egyszer felbosszantott bennünket. Úgy mentünk ki azon a napsütötte vasárnapon kedvenc mini-stadionunkba, hogy akkor most: „Hölgyeim és Uraim, íme a megerősített, tökéletes háttérrel rendelkező, NB I-es spílereket szerződtetett Vasas diadalmenetének első állomása…”
Aztán történt, ami történt.
Meghökkentő, lehangoló élmény volt az a Barcika elleni döntetlen - és nem is az eredmény, sokkal inkább a tanácstalan, tétova játék miatt.

Lassan megpróbáljuk elfelejteni a bajnokság elejét. Nem könnyű. Az elhullajtott pontok, mint valami vészcsengő, úgy jeleznek és bukkannak elő olykor-olykor az emlékezetben. Elég csak ránézni a tabellára, mert hiába zárkózunk és zárkózunk folyamatosan, még most sem vagyunk a dobogón.
De a csapat egyre egységesebb.
Jó látni, ahogy egymásért is küzdenek, ahogy a kikapart, kiszenvedett, vagy épp meggyőző győzelmek után együtt ugrál az a sok fiatalember az öltözőben, és azt kiabálja, üvölti, enyhe extázisban, teli torokból: „Aki ugrál angyalföldi, hej, hej…”
És ez lehet a siker záloga.
Az évek óta várt feljutás, az NB I-es lét, a visszanyert tekintély záloga.
Szerencsére bő a keretünk, és ezért nem lehetünk elég hálásak az előrelátó tervezésért. Hiányoznak sokan betegség, sérülés miatt, de a kezdőcsapatunk már az első osztályra is alkalmas lenne.
Vagy lehet, hogy csak mi szeretnénk ezt így látni.
De ez még odébb van. Remélhetőleg fél év. Addig megannyi meccsen kell harcolni, odavágni, odacsípni, vált a vállnak vetni, mert az ellenfeleink nem kímélnek bennünket. Nem finomkodnak a Vasas-játékosokkal, s nincs ebben semmi különös. Schindler Szabolcs ha parádézni nem is, de harcolni már megtanította a csapatát.
És egy–nullra nyerni is.
Hányszor és hányszor sóvárogtunk korábban egy kibrusztolt, megszenvedett, akár icurka-picurka góllal megnyert meccs után? Mert játszottunk szépen, helyenként flikkflakkoztunk is, hogy aztán a végén elbukjunk. Kazincbarcikán bárhogy is álljon fel az ellenfél, bárki is üljön majd a kispadon, vért fognak izzadni ellenünk.
A Vasas ellen.
Mert mi vagyunk a Vasas – és mi voltunk 1966 decemberében is, amikor az Intert fogadtuk a Népstadionban nyolcvanezer szerencsés jegytulajdonos szeme láttára, akik közül sokan énekelték a lelátón, hogy "Az a szép, az a szép, ha a színed piros-kék!" A Bajnokcsapatok Európa-kupája második fordulójában érkezett Budapestre Milánó egyik felének az imádott kedvence, miután november közepén a San Siroban kettő–egyre nyert az Inter. Akkor azt írták az egyik újságban: „nagycsapathoz méltóan játszott a Vasas…” S nem volt ebben semmi túlzás, az 1964-ben és 1965-ben egyaránt BEK-győztes itáliai gárda alaposan megszenvedett a magyar bajnokkal. Egy órán át null-nullra állt a meccs, ekkor Soldo vette be Varga hálóját, ám a 82. percben egy pontos, gyors angyalföldi akció végén Puskás Lajos egyenlített és helyezte a lasztit Sarti kapujába. Már mindenki elkönyvelte az ikszet, amikor Mario Corso a 87. percben szabadrúgásból lőtt óriási gólt. Az egyik olasz lap akkor azt írta: „A magyar bajnok elrontotta a nézők szórakozását…”
Aztán az Inter is elrontotta nyolcvanezer magyar estéjét.
December 8-án Sandro Mazzola élete egyik legjobb teljesítményét nyújtva rúgott kettőt, az egyébként jól játszó Vasas kapujába. Hiába támadott a magyar csapat, a „catenaccio” tökéletesen működött, ráadásul a nyugatnémet sporttárs, bizonyos Kreitlein feltűnően segítette az olaszokat. Az Intert, amelynek tulajdonképpen nem is volt szüksége bírói támogatásra. A kettő–nullra elveszített meccs után Illovszky Rudolf azt mondta: „A Vasas végig nagy erőbedobással játszott, minden játékos lelkesen küzdött, egy igen jó formában lévő Intert fogott ki a piros-kék együttes, a helyzetek alapján az eredmény valós." Helenio Herrera, az Inter mágusa pedig megjegyezte: „Nagyszerű teljesítményt nyújtott az egész együttes, Mazzolát egyszerűen nem lehetett megállítani, az Inter vitathatatlanul jobb volt.”
Ezek is mi voltunk.
Egykoron, Európa nagycsapatai között emlegették a Vasast.
Most messze vagyunk ettől – de még a magyar első osztálytól is.
Ám Kazincbarcikán nagy lépést tehetünk azért, hogy a régi szép idők egyszer majd visszatérjenek.
Vagy az álmainkban – vagy a valóságban.