A lökhajtásos cipő

Ülünk a hullámvasúton. Ülünk és közben kiabálunk, hol mámorosan, enyhe extázisban, hol pedig rémülten. Időnként száguld velünk az a szellős masina, máskor meg csak zötyög, mintha tolni kellene hátulról, akár egy lerobbant Wartburgot.

Ülünk a hullámvasúton nagyjából 1989 óta, amikor is egy Szabó Gyula nevű túlbuzgó hátvéd Buzeket megszégyenítő ütést mutatott be a szegedi stadion tizenhatosán belül. Talán akkor kezdődött a mi hullámvasutazásunk. De az is lehet, hogy jóval korábban, amikor drága Rudi bácsi az 1977-es bajnoki cím után már-már megmagyarázhatatlan módon otthagyta a Vasast egy időre. Azóta le- s föl száguldunk, de ez így nem is igaz, mert leginkább lefelé visz az út bennünket, olykor hihetetlen mélységekig. De a Vasas-drukker már csak olyan, hogy együtt él ezzel. Más választása úgysincs. Mert lehet elfordulni a csapattól, lehet rá legyinteni, mondván: "Ezeket nézzem, miattuk járjak meccsre…?"
Lehet így is.
Csak hát a rajongás, a klub iránti szerelem nem észérvek alapján alakul ki és marad meg addig a pillanatig, amikor kemény földrögök kopognak a koporsón. Lehet élni meccs nélkül, a csapat nélkül, szenvedély nélkül, csak nem érdemes.

Ülünk a hullámvasúton, és most épp felfelé visz az út.
Győztes szériában vagyunk a bajnokságban és a Magyar Kupában, újra lőtávolon belül van a feljutást jelentő második hely. Még nincs szép játék, még csak kósza a rigmus, olykor-olykor: „Játszik a Vasas…!”, ehelyett brusztolást látunk, test-test elleni küzdelmet, harcot a labdáért, a pozícióért, és nekünk már a korábbiakhoz képest ez is örömet jelent.
Csak győzzünk!
Ez a jelszó.
S, ha valaki sziporkázó, közönségszórakoztató futballt vár, az üljön fel az időgépre és repüljön vissza a hetvenes, hatvanas, ötvenes évekig, amikor a Vasas művészi szinten űzte ezt a sportágat.
Most bizakodás van, visszafogott bizakodás. Még óvatosak vagyunk, még nem éljük bele magunkat semmibe. Azt már nem. Hányszor estünk pofára? Összeszámolni is lehetetlen. De Schindler Szabolcs keze alatt mintha már meglenne a váz – mintha már egyre jobban éreznék egymást a fiúk ott a pályán. És mi tapsolunk, ahogy a kis Hidi-gyerek labdát szerez, ahogy a rutinos Litauszki keresztez, ahogy Pátkai Máté okosan passzol jobbra és balra, és ahogy Radó Andris végre meg meri, meg tudja csinálni a cselt a tizenhatoson belül.
Ebből lehet építkezni.
Sőt, ezekből a momentumokból kell építkezni.

Ülünk a hullámvasúton és olykor kiabálunk.
Például, amikor azt halljuk, hogy siófoki és ajkai hülyegyerekek inzultálták játékosainkat a mérkőzés után. Kész szerencse, hogy nem került tettlegességre sor. Mi ennek ellenére majd kitüntetett figyelemmel várjuk a tavaszi visszavágón a két vendégszerető tábor tagjait Angyalföldön.
És kiabálnánk akkor is, amikor néhány sajtóorgánum bűnbakként ír a Vasasról, amiért pályára mert lépni Ajkán. Jöttek a közlemények, egyik a másik után az ajkai klubtól - az újságíró-etikett azt követelné ilyenkor, hogy ne csak szolgai módon, hangulatot keltve közöljék le egy klub álláspontját, hanem kérdezzék meg a másik felet is.
Kérdezzék meg a Vasast!
Valamiért nem tették meg.
Lépjünk túl rajta, még akkor is, ha az igazságtalanság felbosszantja az embert. Foglalkozzunk inkább a Kaposvár elleni vasárnapi meccsel, mert bizony van miért visszavágnunk a Rákóczinak. Sokszor megtréfáltak bennünket a fővárosban és Somogyországban is. Mintha az egyik mumusunk lenne. Talán elég, ha csak a Rákóczi történetének első NB I-es meccsét említjük, amikor ki mást, mint épp a Vasast verték meg kettő–nullra több mint húszezer néző előtt. Sokszor szenvedtünk ellenük. Fájó vereségek, kínkeserves döntetlenek jelentik a múltat.

Itt a reváns lehetősége vasárnap.
A csapat önbizalmával nem lehet gond, a közönség talán vissza-visszatalál a lelátóra.
Visszatalál a csapathoz.

Kedvcsinálóként egy jubileumi győzelmet említek: október 31-én lesz ötvenöt éve, hogy legyőztük a zöld-fehéreket.
Nem a Kaposvárt.
A Ferencvárost! 
Bajnoki döntő volt az, 1965. október 31-én, vasárnap a Népstadionban. A két csapat azonos pontszámmal állt az utolsó előtti fordulóban, s persze, hogy azt írta a sportlap: „Az év meccse következik”.
A Vasas gólaránnyal vezetett, mégis a Fradi tűnt esélyesebbnek, hiszen a mi aranylábú gyerekeink az előző két fordulóban egy–nullra kaptak ki az Újpesttől és a Dorogtól, a zöld-fehérek pedig mintha csak üzenni akartak volna Angyalföldre, hat–egyre verték meg az MTK-t.
A szervezők valamit nagyon elnézhettek, mert a stadionban rendezett kettős meccs egészen lehetetlen időpontban kezdődött. Az MTK–Újpest összecsapáson negyed egykor indult útjára a labda. Az a találkozó egy–egyes döntetlennel zárult, de a lelátó ötvenötezer nézője már az előmeccs alatt is a főszereplőket várta: a bajnoki döntő résztvevőit. A Vasas így állt fel: Varga – Bakos, Mészöly, Berendy, Ihász – Nell, Fister – Molnár, Puskás, Farkas, Pál T. A Fradi sem nézett ki rosszul: Géczi – Novák, Mátrai, Horváth – Juhász, Orosz – Karába, Varga, Albert, Németh, Fenyvesi.
Feszült, nagyiramú meccs, öldöklő küzdelem. A főszereplők hiába voltak többen is barátok a magánéletben, nem kímélték egymást. Juhász Pistát például hosszú ideig ápolták az oldalvonal mellett, és ezért a jugoszláv vendégbíró Varazdinec két percet hosszabbított – és milyen jól tette! A 47. percben Puskás Lajos a jobb szélről centerezett, pontosan Farkas Jancsihoz, aki a hálóba helyezte a lasztit. A Vasas vonulhatott előnnyel szünetre, ám a küzdő felek a fordulást követően ott folytatták, ahol abbahagyták: egymást aprították.
Így aztán még az is megtörtént, hogy a mindig sportszerű klasszis, a feltartóztathatatlanul cselező Albert Flórián a meccs 65. percében kisebb dührohamot kapott és mellbe talpalta a mi Nell Lajosunkat.
Varazdinec azonnal kiállította a Császárt.
A hátralévő időben kiélezett küzdelem folyt és a Vasas megőrizte minimális előnyét - s gyakorlatilag megnyerte a bajnokságot. Másnap azt írta a sport: „Farkas megint felvette a lökhajtásos cipőjét…”
Vilezsál Oszkár, a Fradi edzője pedig már lehiggadva annyit mondott: "Nem emlékszem, hogy vereséget olyan higgadtan könyvelt el a csapat, mint most" - folyamatos harc után különleges nyilatkozat. Pedig a mester nem túlzott, ahogy lefújta a spori a meccset, mintha elszállt volna a düh a főszereplőkből, ferencvárosi és angyalföldi futballisták ölelkeztek össze a zöld gyepen, miközben a lelátó angyalföldi része sírva-nevetve tombolt, ünnepelt, énekelt és kiabált.

Ez törtét ötvenöt éve, október 31-én.
Az utódok a Kaposvár elleni mérkőzés előtt egy pillanatra felelevenítik az elődök, a nagy-nagy elődök sikereit, talán meríthetnek belőle erőt.
A zöld-fehéreket legyőzni mindig különleges élmény volt.
Nem lesz, nem lehet ez másként most vasárnap sem.
S mi, ott a hullámvasúton, szeretnénk még feljebb, egyre feljebb jutni...