A ló nem vak, hanem bátor!

Bubukám, neked írok most, mert egy augusztus 19-i meccsről újra eszembe jutottál.

Kicsit röstelltem magam, amikor legutóbb főszereplővé tettelek, a Győr jött a Fáy utcába és én, mint „egykori ETO-kapus” emlékeztem rád, pedig te „Vasas” vagy, óriási „Vasas”. Bubukám, ez a meccs harminc éve volt, és belesajdul a szívem, hogy mint Gulliver Liliputban, úgy lépkedett előre feltartóztathatatlanul az idő. Harminc év, istenem. Itt van előttem az egész, mintha a múlt héten, vagy a múlt hónapban történt volna. Ahogy melegít a csapat a Hungária körúti pályán, ahogy állsz szigorú tekintettel, már-már szoborrá merevedve a kispad előtt és közben énekel, kiabál a több száz, vagy legalább ezer fős Vasas-tábor az MTK pálya lelátóján. Akkor is álmokat kergettünk, ez a mi keresztünk, és te, Bubu elhitetted velünk, hogy ezek az álmok valóra is válnak. 

Olyan jó volt látni vasárnap délután több száz angyalföldit a különleges, retró hangulatú kozármislenyi pályán, ott a domboldalon, összezsúfolva, a kerítésen kívülről pipiskedve, kukucskálva. S olyan jó volt tudni, hogy bármi is történik, ez a csapat, ez a klub nem veszíti, nem veszítheti el a vonzerejét, a népszerűségét.
Ez miattad is van, Bubu.
Miattad, akit rajongásig szerettünk annak idején, ahogy a tested körül megpörgetted a lasztit, ahogy laza, már-már flegma mozdulatokkal elindultál ki a tizenhatoson kívülre a lasztival, mintha te lennél Kolumbusz Kristóf, aki egyszer csak felfedez valamit. Úgy kalandoztál.

Álmodozunk most is, Bubu. Azt álmodjuk, hogy jövő nyáron majd az első fordulóban jön a Fradi az Illovszky-stadionba bajnoki meccset játszani, ahogy tette azt most az MTK-val szemben. És talán addigra meglesz az ötödik. Igen, az ötödik kupagyőzelem. De inkább nem folytatom Bubu, mert azt mondhatja valaki, minek itt ekkora terhet róni a játékosokra, ne kiabáljunk – ne kiabáljunk el semmit.

Pedig üvölteni szeretnénk, Bubu.
S üvöltünk is a lelátón Kozármislenyben a Szentlőrinc ellen, ugyanúgy, mint amikor a Barcelonát fogadtuk a Népstadionban negyvenezer néző előtt, cudar hideg decemberi napon. Akkor Johan Cruyff volt az ellenfél, most lelkes amatőrök, vagy félprofik, nehogy megsértsek itt bárkit. 

Harminc éve volt Bubu, az a meccs, épp augusztus 19-én, amikor te már nem a kapuban álltál, hanem a kispad előtt. A Hungária körútra látogattunk, akiket akkor úgy hívtak, hogy MTK-VM és Verebes József, a Mágus dirigálta őket. Erős csapatuk volt, de még milyen erős: Zsiborás – Talapa, Híres, Kardos L., Farkas T. – Horváth Cs., Hannich, Balog T., Sass (Lakatos) – Pölöskei, Jován (Cservenkai). 

Akkor a Népsport tudósítójaként voltam ki a meccsen, nem mehettem a táborba, nem ugrálhattam extázisközeli állapotban, amikor Galaschek Peti az 55. percben Duró Józsi szöglete után három méterről, fejjel az elmélázó Zsiborás mellett a kapu jobb oldalába továbbított. S akkor sem, amikor a 66. percben Zvara Józsi kicselezte előbb Farkast, majd Hírest és 12 méterről kapufát lőtt. De akkor sem sikítozhattam mámorosan, mintha egy demizson olaszrizlinget hörpintettem volna fel a 86. percben: Galaschek 12 méterről a bal kapufára lőtt, a kipattanó labda a balösszekötő helyén érkező Bücshöz került, aki az ötös sarkáról a bal alsó sarokba helyezett…

Nyertünk kettő-egyre. Zaklatott, felejthetetlen este volt.

S a te csapatod, a mi csapatunk így állt fel: Hámori – Zentai, Sas, Gubucz – Turbék, Linka (Geress), Galaschek, Bücs, Szalánszky – Zvara, Duró (Tuboly). S én, mint visszafogott, semleges tudósító ott tébláboltam a lefújás után az MTK pálya öltözőfolyosóján, s legszívesebben Galaschek Peti nyakába ugrottam volna, vagy átöleltelek volna téged, Bubu, merthogy bravúrgyőzelem volt az. De, te rezzenéstelen arccal nyilatkoztál, és csak annyit mondtál. „Gondolom, mindenki ismeri annak a bizonyos lónak a történetét, amelyről kiderült, hogy nem is vak, hanem bátor…”

S, mi hittünk neked, Bubu.
Hittünk abban, hogy a ló végigszáguld majd a pályán, s megelőzi a mezőnyt. 

Aztán néhány nap múlva jött az Újpest a Fáy utcába, és egy bizonyos Hartmann sporttárs három Vasas-játékost állított ki, s mi nyolcezer néző előtt kikaptunk öt-kettőre, de úgy ám, hogy Gubucz Laci hármas emberhátrányban szerezte a második találatunkat, és akkor is üvöltöttünk, inkább csak kínunkban és dühünkben.

Jó lett volna veled beszélgetni Bubu, a születésnapod apropóján. Erről az időszakról is kérdeztelek volna. Nem akartál nyilatkozni. Hetven esztendős lettél, s mi elhalmoztunk volna rengeteg szeretettel, de nem akartál kibújni, előjönni a saját világodból. Miért nem, Bubu? Miért nem oldódsz fel, legalább itt, közöttünk, ezen az új, mini pályán, ahol csak mi vagyunk – vagy legalábbis azt gondoljuk, hogy mi vagyunk.
Mi, a Vasas. 

S most megint tele vagyunk optimista gondolatokkal. S ez még akkor is igaz, ha a játék döcög, ha a motor olykor még berreg, ha az akciók nem mindig lendületesek, megkomponáltak. De erős a keretünk, és még erősebb a hátterünk. Ezt mi, Vasasok ritkán, hihetetlenül ritkán mondhatjuk.
Most igen.

S ezért is lenne szükség rád, Bubu. A jelenlétedre, egyéniségedre, a vasasosságodra, ahogy itt van velünk Puskás Lajos, Tóth Bálint, Kiss Laci, Izsó Náci, Müller Sanyi és a fiatalabb korosztályból is jónéhányan. S mi kapaszkodunk beléjük, és úgy várjuk a Szombathely elleni meccset vasárnap délután, mintha az legalábbis bajnoki dobogóról döntene. Persze az NB I-ben. De majd ez is eljön, el kell jönnie. 

Emlékszel arra a meccsre Bubu, amikor 1990 áprilisában kettő-kettőt játszottunk a Honvéddal a Fáy utcában? A meccs után odament hozzád az újságíró kolléga, és te csak annyit mondtál neki: „Nem nyilatkozom…” Dühös voltál, végtelenül dühös. Vezettünk kettő-nullra Zvara Jóska és Zircher találataival már a félidőben. A fordulást követően is remekül játszott a csapat, aztán Orosz Feri szépített, majd Duró Józsi öt perccel a meccs vége előtt tizenegyest rontott.
És mi ilyenkor mindig megkapjuk a magunkét: Csehi a végén egyenlített.
Másnap azt írta az akkori lapom: „A sírból hozta vissza a pontot a Kispest.”

Nagyjából egy hónapja ültél a Vasas kispadján, Mészöly Kálmánt váltottad ott. És május 26-án, az Üllői úton három-hármat játszottunk a Fradival. Az is milyen meccs volt, te jó ég! A 13. percben már kettő-nullra vezettünk, aztán fordítottak a zöldek, de Gubucz Laci hat perccel a vége előtt a tizenhatosról úgy lőtt kapura, hogy a labda Józsa hátáról pattant be a hálóba.

Elszaladt ez a harminc év Bubu.
Augusztus 19-e van, és mi araszolunk fel és fel a táblázaton. Harminc éve ezen a napon azt a Verebes-féle MTK-t vertük, és most a Mátyus-féle Haladást, majd egy hét múlva a Kondás-féle Debrecent fogadjuk (közben egy tatabányai kirándulás a Budaörs ellen…).

Vajon mit mondanál most a játékosoknak?
Talán azt, hogy a ló nem is vak, hanem bátor…
S ez lehet a kulcsszó – a bátorság, amihez önbizalom kell.
Önbizalom és a klub, a csapat szeretete.
Gyere haza, Bubu – ezt írtam Neked néhány hónapja.
A kapu azóta is nyitva.