A két dudás meg a csárda

A két kapus csak állt ott tanácstalanul és várta a választ. Odakint cudar hideg volt, a tél február elején próbára tette az emberek hőérzetét s a pénztárcáját. Sok-sok fa meg szén fogyott – már persze ott, ahol egyáltalán volt. De abban az irodában, ahol a két kapus ácsorgott egyik lábáról a másikra, igencsak forró volt a helyzet.
„Vagy én, vagy ő!”
Ez volt a kérdés, és mint két párbajozó, valahol az erdő mélyén pisztolyt rántva és célba véve a másikat, úgy várták a végkifejletet. A pletykák szerint Varga László kezdeményezte ezt a megbeszélést, ám Szentmihályi Antal is partner volt, talán arra gondolt, igaza van a kollégának, tisztázzuk, ki lesz itt az első számú kapus.

1965 februárját írtuk, a Vasas az akkoriban szokásos dél-amerikai túrájára készült, és a két kapus – az 1963-ban igazolt Varga, na meg az akkor már olimpiai bajnoki címmel, Európa-bajnoki bronzéremmel és bajnoki aranyakkal büszkélkedő Szentmihályi – szerette volna tudni a jövőt.
Nem volt jó ötlet.
Hiába kért úgymond „kihallgatást” az angyalföldi klub két labdarúgója, a vezetés enyhén megemelkedett vérnyomással küldte ki őket a szobából mindenféle döntés, végső szó nélkül.
De ez a megbeszélés nem maradt következmény nélkül, mert egyiküket sem nevezték a dél-amerikai túrára. Így fordult elő, hogy a kölcsönkért pécsi, Rapp Imre állhatott a piros-kékek kapujába a venezuelai, perui és uruguayi célpontokat érintő túrán. Ami pedig az itthon maradott, megbüntetett két kapust illeti, valahogy mégiscsak eldőlt a kettejük közötti „párharc”. Varga László maradt – és nyert két bajnoki címet a Vasassal 1965-ben és 1966-ban – Szentmihályi Antal pedig távozott és nyert négy bajnoki címet az Újpesti Dózsával.

Különös érzés egy olyan kapusról írni, aki – túlzás nélkül állíthatom – gyakran megkeserítette a gyerekkoromat. Mert néztem hol a tévében, hol valamelyik stadionban, ahogy a Vasas megpróbál lépést tartani az Újpesttel, de ez bizony egyre nehezebben ment. Az 1966-os veretlen bajnoki cím után az angyalföldi expressz gyakran kisiklott, hol pedig döcögve, kínlódva haladt, miközben a lilák „aranycsapata” szép lassan átvette az uralkodást hosszú évekre. Lapozom vissza a meccstörténelmet és jönnek a Dózsa elleni zakók, egyik a másik után. 1968 áprilisában a Megyeri úti stadion villanyavatásán a Káposzta - Noskó - Fazekas és Bene nélkül felálló Újpest könnyed játékkal nyert 3-0-ra, 1969 áprilisában ugyancsak a megyeri kerületben 4-2 oda, augusztusban 6-1 a stadionban a liláknak, 1970 áprilisában, májusában és októberében, azaz egy év alatt háromszor is 3-1, újra meg újra 3-1 az Újpestnek.
És mindig Szentmihályi állt a Dózsa kapujában.
Csoda-e, ha nem ő lett a kedvenc kapusom? Arról nem is beszélve, hogy különböző cikkek és visszaemlékezések jelentek meg az 1966-os angliai világbajnokságról, és ezek mind-mind kiemelték, hogy szegény Baróti Lajos szövetségi kapitány és csapata akár a vb-döntőig is eljuthatott volna, ha nem potyáznak rendre a kapusaik. Nos, Szentmihályi Antal védett a manchesteri Old Trafford Stadionban a portugálok elleni meccsen, amelyen kikaptunk 3-1-re, és a tudósítást olvasva egészen megdöbbentő, hogy az egyébként kiváló képességű, akkor már rutinos kapus mind a három gólban benne volt. Az elsőnél nem mozdult ki Simões beadására, Augusto gond nélkül fejelt a hálóóba, a másodiknál Torres lágy beívelését könnyedén akarta fogni, ám a laszti kipattant a melléről, Augusto pedig újra befejelte. A harmadik pedig…

Így is korszakos egyéniség, különleges képességű sportember.
Hiába a portugálok elleni betli, majd három évvel később Marseille-ben – a csehszlovákoktól elszenvedett 4-1-es vereség jóvoltából – az a hulló falevél Jokltól, Szentmihályi Antal a magyar labdarúgás történetének egyik legjobb képességű kapusa. 31-szer védett a válogatottban, és épp a csehek elleni vb-pótselejtező volt az utolsó, a legutolsó fellépése. A mi időnk lejárt, szólt a szlogen Marseille után, és ez Szentmihályira tökéletesen ráillett.
Elfelejtették. Leírták.
Pedig az Újpesttel még nagyszerű meccseket játszott, itthon és a nemzetközi kupákban, a Celtic, a Benfica, a Juventus ellen, s a lilák meghatározó játékosa volt 1974-ig. 

Különleges érzés róla írni itt, a Vasas-családban. Pedig az idősebbek még nagyon is jól emlékeznek rá, hogy milyen is volt az ifjú Szentmihályi Vasas-kapusként. Győrből igazolt Angyalföldre, és lett villámgyorsan alapember, kihagyhatatlan játékos, fekete dresszben, egyes számmal a hátán. 

Szerette a Vasast és szereti a mai napig. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy amikor megtudta, hogy az egyik vendégszektort az új Illovszky Rudolf Stadionban róla nevezik el, odasétált, és hosszú percekig zokogott.
Csodálatos, felejthetetlen pillanat volt.
Hazatalált, hosszú-hosszú évtizedek után.
Mert ha nincs az a szinte megmagyarázhatatlan kihallgatás ott az emeleti szobában, ha nem mennek oda Varga Lászlóval, ha nem erőltetik a vezérkart, hogy ugyan már, válasszanak közülük, akkor talán soha nem megy el a XIII. kerületből, és soha nem cseréli le lilára a piros-kéket.

Ellenfél volt – újpesti lett –, de a mi legendánk is.
A mi olimpiai bajnokunk, aki tagja lehetett az 1964-ben, Tokióban aranyérmet nyert válogatottnak. Ugyanabban az esztendőben ő védte a nemzeti csapat kapuját a spanyolországi Európa-bajnokság négyes döntőjében, az elődöntőben, majd a harmadik helyért játszott találkozón is. 

Persze van azért vele kapcsolatban édes emlék is, bár erre ő aligha emlékszik szívesen. Amikor 1972 nyarán Baróti Lajos visszatért a Fáy utcába, a megfiatalított Vasas a bajnoki nyitányon 3-0-ra nyert hazai pályán a zsúfolásig telt stadionban, Szentmihályi Antal védte a Dózsa kapuját, és az egyik fotóriporter megörökítette azt a pillanatot, amikor Várady Béluska gyilkos erejű, fölsuhanó lökete az újpesti kapu jobb alsó sarkába zúdult. A felvételen jól látszik, hogy a szabadrúgáshoz felsorakozott Dózsa-sorfal tagjai riadtan néznek hátra, miközben Szentmihályi repül a labda után, de nem érheti el. 

1974-ben fejezte be a pályafutását, a Győrben 21, a Vasasban 125, az Újpest színeiben 232 NB I-es mérkőzéssel a háta mögött. 

Edzőként – s ezt már újságíróként is volt szerencsém tapasztalni – kemény, határozott embernek tűnt. Dolgozott a székesfehérvári MÁV Előrénél, Tatabányán, az MTK-ban, a Videotonnál, Kecskeméten, Diósgyőrben, vállalt munkát külföldön, hogy aztán 1997-ben nyugdíjba vonuljon.

Azóta rendszeresen feltűnik a Fáy utcában. Sok Vasas-meccsen látom a lelátón, mint ahogy olykor Újpestre is visszahúzza a szíve. 

Ma ünnepli 81. születésnapját.
A megannyi gyermekkori megrázkódtatás ellenére kívánok neki a Vasas-család nevében még hosszú-hosszú életet!
Büszkék vagyunk rá, még akkor is, ha annak idején gyakran kivédte Farkas Jancsi vagy Puskás Lajos lövését. S ma már tudjuk, ha a két dudás 1965 telén elfért volna együtt a csárdában, akkor nem kellene osztoznunk az Újpesttel egy klublegendán.
S nem szerepelne a történetben a Megyeri csárda sem.

fotók: m4sport.hu/MTI - Petrovits László, olimpia.hu