Várady Béla 70 esztendős lenne

A labdarúgó ikonról egykori csapattársai és barátai - személyes történeteiken és élményeiken keresztül - emlékeztek meg.

Izsó Ignác – Vasasban való nevelkedése után – felnőtt játékosként 285 mérkőzésen ölthette magára a piros-kék mezt, az Angyalfölön eltöltött 12 évéből 9-et Várady Bélával karöltve élt meg. A rengeteg nemzetközi és hazai győzelem, bajnoki bronzérmek és KK-győzelem mellett együtt élhették át az 1976-77-es bajnoki diadalt is.

- Ami legelsőként eszembe jut Béláról, az a világon egyedülálló rúgótechnikája. Sok jó játékos ellen játszottam és hihetetlen sztárokat volt lehetőségem látni a pályán, Roberto Carlostól kezdve minden nagy lövőt láttam, hogyan ér a labdához. Mégis, ha megkérdeznék tőlem, elmondanám, hogy szerintem a világon a legjobban rúgó futballista Várady Béla volt. Ha kellett finoman, ha kellett erősen, ha kellett külsővel vagy belsővel, mindenhogyan megoldotta, amit akart a labdával. A játékunk kiegészítette egymást: én jól cselező hírében álltam, így gyakori volt, hogy az ellenfél félpályájánál szabálytalankodtak ellenem, ilyenkor Béla rendszerint odaállt a szabadrúgáshoz, majd nemes egyszerűséggel berúgta azt az ellenfél kapujába. Hihetetlen szeretettel emlékezem rá futballistaként, de emberként is egy végtelenül jó ember volt. Mai fejjel már elképzelhetetlen, de összesen több mint 130 nemzetközi mérkőzésen vettünk részt abban az időben. Dél-Amerika, India, Irak... rengeteg helyen jártunk. Ezalatt mi, csapattársak szinte összenőttünk, nagyon sok időt töltöttünk együtt, és egy-egy ilyen turné végén rendre egy zenés mulatságban pihentük ki a hosszú utazást. Ami talán a legemlékezetesebb futball-pillanatom Várady Bélával, az Csepelen történt. A szünet előtt jártunk, a félpálya vonalánál szabadrúgást ítéltek a javunkra. Valaki oda is szólt, hogy „Béla, rúgd el valamerre, legalább megy az idő!”. Béla nem sokat teketóriázott, nemes egyszerűséggel elemi erővel berúgta a labdát az 50 méterre lévő kapuba, gólt szerezve csapatunknak. Alig hitték el a pályán lévők és a közönség is, amit láttunk. Személyesen is van egy emlékezetes gól, ami eszembe jutott, hiszen Lisszabonban játszottunk nemzetközi meccset, amikor a következő történt: Béla a bal szélen vezette a labdát, majd beadott, a kapu elé én érkeztem és befejeltem a labdát, de a játékvezető teljesen érthetetlen módon érvénytelenítette a találatot. Két perc múlva ugyanez a forgatókönyv zajlott le, ő pedig ugyanolyan tökéletes ütemben a fejemre varázsolta a labdát bal oldalról, így a korábbi pillanatokat lemásolva már érvényes gólt szereztünk a begyakorolt összejátékból. Ilyen kémia működött közöttünk.

(alsó sor: jobbról az első Várady Béla, harmadik Izsó Ignác)

Végtelen szeretet és megbecsülés érződött Tóth Bálint hangján, mikor Várady Béláról kezdte meg emlékeinek felidézését. Klubunk két ikonikus figurájának élete több ponton is összefonódott, a közös bajnoki bronzérmet és kupagyőzelmet követően magánéletükben is baráti viszonyt ápoltak.

- Várady Béla személyében egy nagyon jó embert ismertem meg, társaságában a humor és a vidámság mindig jelen volt. Az évek alatt együtt átélt élményekből nagyon sok felejthetetlen emlék maradt meg, mindig örömmel gondolok vissza rájuk. Talán kevesen tudják, de hozzám fűzhető Várady Béla Vasasba kerülése, hiszen én tanácsoltam az akkor szakmai vezetésnek, hogy érdemes lenne leigazolnunk ezt az ifjú borsodi fiút. A futballpályán a rugótechnikájával emelkedett ki leginkább, a labdát hihetetlen módon tudta megrúgni. Sokszor mindegy volt, hogy középen vagy szélen játszik, egy célja volt, hogy szabadrúgást harcoljon ki, hiszen abból általában gólt szerzett. Sosem felejtem el, mikor Kazincbarcikán játszottunk és szabadrúgáshoz jutottunk: Béla állt a labda mögé, majd elemi erővel a sorfal mellett, a kapu sarkába csavart. Olyan villámgyorsan csinálta, hogy a gólt követően a farkasszemet néző kapus még 3-4 másodpercig állt a kapuban és várta a lövést, mire tudatosult benne, hogy a labda már rég a hálóban landolt. Mindannyian tudjuk, hogy Béla nem a tudatos életmódja és a szigorú étrendje miatt volt olyan kiemelkedően jó, sokkal inkább az az önfeledt szeretet, amit a labda és a játék felé érzett emelte őt a csúcsra. Hasonlóan szerette az életet és a szórakozást is, ő igazán megtudta élni a pillanatot, ezért is volt olyan jó bajtárs. Emlékszem, Rudi bácsi egy időben mindig úgy állította össze a Várady – Tóth – Müller triót, hogyha Béla a válogatottban éppen a szélen játszott, akkor a Vasasban is szélre került, ha pedig középen, akkor a Vasasban is középső támadó volt, minket pedig a mester ehhez igazított. Amikor viccesen megjegyeztük ezt a mi Bélánknak, annyit mondott: „Nem tehetek róla, úgy rakosgatnak engem, mint a sakktáblán a futót.” Volt még egy eset, ami olyan igazán váradys volt, de nem a futballpályán történt: a Római fürdőn edzőtáboroztunk a Vasas-üdülőben, amikor behívtak minket az orvosi szobába, hogy C-vitamin injekciót kapjunk, akkoriban ezzel próbálták erősíteni a sportolók szervezetét. Bélának nem szóltak, hogy miért kell bemenni a szobába, mert tudták, hogy nagyon fél az injekciótól. Amikor meglátta, milyen ügyben kellett megjelenni, hihetetlen gyorsasággal - egy percet sem gondolkodva - odafutott a nyitott ablakhoz, majd szöcske módjára kiugrott rajta. Szerencséjére a magasföldszinten voltunk, így nem törte össze magát és még az injekciótól is megmenekült.

(alsó sor: balról a második Várady Béla, harmadik Tóth Bálint)

Vidáts Csaba nem csak a Vasasban, de a magyar válogatottban is csapattársa volt Várady Bélának. Korkülönbségük miatt Várady karrierjének első felében volt csak jelen, ám így is olyan különleges élményeket éltek át együtt, mint az MNK-győzelem vagy az olimpiai ezüstérem.

- A legtalálóbb szó Bélára az, hogy ő egy őserő volt mindig is. Egy rettentően jó futballista hihetetlen bal lábbal megáldva. A szabadrúgásai szenzációsak voltak, jóképű fiú is volt, a közönség rendkívüli módon szerette. Az nem volt titok akkor sem, hogy a futballisták szerették rendesen megünnepelni a győzelmeket, néha azért el-eltűntünk a mérkőzéseket követően. Béla mindig tele volt erővel, mindig tele volt energiával, – ahogy mondtam – egy igazi őserő volt. Abban a különleges időszakban játszottunk mi együtt a Vasasban, amikor egy korszakváltás volt kibontakozóban, és ennek az új generációnak ő volt a zászlós hajója, emblematikus alakja. Ha jól emlékszem, utolsó találkozásunkkor Ózdon voltunk egy emléktábla-avatáson. Ózd is közös pont az életünkben, ugyanis ő karrierje első évét ott töltötte, míg én pályafutásom utolsó évében játszottam Ózdon. A plakett olimpikonok tiszteletére készült, és mi Bélussal együtt voltunk 1972-ben Münchenben az olimpián. Sőt, nem csak hogy együtt voltunk, hanem szobatársak is lettünk, ketten képviseltük a Vasast a nemzeti csapatban. Sajnos a megszerzett ezüstérem akkor nem csillogott fényesen, az elveszített döntő nagy csalódás volt számunkra. Összességében viszont elmondható, hogy sok mindent éltünk meg együtt, egyszerűen nem tudok rosszat mondani róla. Egy bohém tehetség volt, a legszebb értelemben véve.

(álló sor: jobbról a harmadik Várady Béla, alsó sor: jobbról a második Vidáts Csaba)

Klubunk Várady Béla születésének 70. évfordulóján koszorúval tisztelgett egykori legendánk pestszentlőrinci sírjánál. Nyugodjék békében, emlékét örökké megőrizzük.