Postás Sanyi mindig Daráról beszél

Olykor látom Sanyit, a postást, ahogy nyakig begombolkozva tekeri a bringát, s jár házról-házra. Metsző szél fúj a Pest környéki kisvárosban, de Sanyi immár túl az ötvenen, dacol az időjárással  – s az idő múlásával. Gyerekkora óta ismerem, a szomszéd lakásban élt a második emeleten és olykor, ha akarta, ha nem, hallhatta a hol diadalittas, hol kétségbeesett üvöltözésemet, amikor nagy ritkán Vasas-meccset sugárzott a televízió. Aztán amikor összefutottunk lent a téren, mindig el kellett mesélnem neki, hogy mi ez az őrület, mi ez a szenvedély, amely ott lakozik bennem. és én meséltem neki a Fáy utcai pályáról, Mészöly Kálmán felhőfejeseiről, Farkas Jancsi letűrt sportszáráról, Tóth Bálint finom cseleiről, Müller Sanyi utánozhatatlan trükkjeiről, Váradi Béluska bombáiról, Izsó Náci bűvészmutatványairól  – és Török Petiről, aki…

Rajongásig szerettem Török Petit.

Persze a többieket is, de Dara  – ahogy becézte őt mindenki  –, igazi idol volt. Hirtelenszőke, jóképű, jó felépítésű, filmszínész külsejű fiatalember. És Sanyi, az akkor még aprócska gyerek tátott szájjal hallgatta. Azt csak évekkel később tudtam meg, hogy miattam, az őrült szenvedélyem miatt ő is Vasas-drukker lett. Egyszer csak sétál felém a régi pályánkon valamikor a kilencvenes évek vége felé. Épp kikaptunk valakitől és odaszólt nekem:

„Na ezt is neked köszönhetem, ezt a fájdalmat a vereségek után…”

Sanyi, aki postásként kerékpározza körbe a Földet (olykor legalábbis úgy tűnik nekem, a fáradt arcát nézve, mintha épp az Amazonastól gurulna vissza..) azóta sem szakadt el imádott csapatunktól, bár, ha néha-néha kikiabálok neki az autóból, hogy hajrá Vasas, sokszor csak legyint, és azt üvölti vissza „sose jutunk fel”. De a múlt, a mi dicső múltunk ott van benne, és egyszer egy nyugodtabb napon tán túl az éhbérszerű nyugdíjak kiosztásán, hosszasan elbeszélgettünk, és visszamondta mindazt, amit egykoron én meséltem neki.

Az egyszer volt Vasasról.

Béluskáról, Náciról s a többiekről.

Bevallom, nem tudom, hogy mire emlékszik az 1977-es bajnokcsapatból, arról a szezonról mi maradt meg benne, hiszen gyerek volt. De Török Petiről mégis úgy beszélt, mintha világklasszis lett volna. S tán az is volt. Nekünk mindenképpen az. A Csepeli Papírgyárból került Angyalföldre jobbszélsőként, hogy aztán visszarendeljék őt a védelem jobboldalára. S mi hol a Fáy utcában, hol a Népstadionban lenyűgözve néztük, ahogy le-s föl sprintel egyik tizenhatostól a másikig, közben cselez, okos passzokat ad, indít – és bead!

Nem a kapu mögötti rekettyésbe, nem fel a tribünre, hanem a center pozíciójába. Nála korszerűbb jobbhátvédet nem láttunk. Nekünk ő volt a tökéletes bekk, a pálya jobb oldalának az ura. Alighanem tudtam volna róla, ha Sanyi ott van a Fáy utcai pályán azon a meccsen, amikor négy–kettőre vertük a Videotont telt ház előtt, felejthetetlen mérkőzésen. S a négyből Dara kettőt vállalt. De milyen két találat volt az, te jó ég! Sistergős bomba fel a felső sarokba, Kovács László a Vidi egyébként remek kapusa kétségbeesetten vetődött, de esélye nem volt a hárításra. Török Péter 349 meccsen viselte a Vasas-mezt, s ezalatt tíz találatig jutott. A válogatottban harmincötször léphetett pályára, kezdőként először a felejthetetlen svédek elleni három–hármas világbajnoki selejtező alkalmával. Készült arról a keserű emlékű és a mieink kiesését jelentő találkozóról egy negyedórás film. Fent van a világhálón. Kint voltam és a jegyünk odaszólt a Keleti pályaudvar felőli kapu mögé, ahová a langaléta Ralf Edström bebólintotta Bicskei Bercinek a skandinávok harmadik, egyenlítő találatát, amely azt jelentette, hogy a mi nemzeti csapatunk nem lesz ott az 1974-es NSZK-beli világbajnokságon.

Török Peti hihetetlen energiával játszott akkor.

A negyedórás kisfilm is mutatja, ahogy összecsap, összerúg, nekiveselkedik a svédeknek. Tűz volt benne, kiapadhatatlan energia. Az eddigi utolsó bajnokcsapatunk tagjai az 1976/1977-es szezonban egymást múlták felül, Török Peti az imádott Dara mindig a legjobbak között volt.

És ez az életenergia egyszer csak eltűnt, elfogyott belőle.

Megannyi legenda kering az életéről, magánéletbeli válságról, depresszióról, tétova útkeresésről a civil életben. Hogy aztán ezek mennyire játszottak bele a súlyos betegségébe, a hasnyálmirigy-gyulladásba, azt nem tudni. Csak jött a hír, hogy kórházba került, majd 1987. szeptember 20-án világgá kürtölték a megdöbbentő tényt: harminchat esztendősen elhunyt a Vasas szurkolók egyik nagy kedvence, Török Péter.

Mindössze harminchat éves volt.

Tragikus életút, amely megszámlálhatatlan felejthetetlen pillanattal ajándékozta meg Darát és bennünket szurkolókat, hogy aztán jöjjön a drámai vég. Sanyi a postás ugyanúgy a legendáinkból, a múltunkból merít erőt ahhoz, hogy immár évek óta másodosztályú meccsekre járjon az új ministadionunkba.

Arról álmodozik, hogy megint 4–2-re verjük a Vidit, 4–1-re a Fradit meg az Újpestet, és oda-vissza győzzük le a Honvédot. Arra vágyik, hogy Béluska bombázzon, Izsó Náci cselezzen és Dara fussa be a jobboldalt.

Közben persze beérné azzal is, ha az utódok most nyernének szombaton a Nyíregyháza ellen.

Aztán a szezon végén a feljutást ünnepelhetnék.

S akkor ott a lelátón sírva-nevetve emlékezhetnénk a régi nagyokra – és ünnepelhetnénk az utódokat.

A Vasas-lét elviselhetetlen könnyűsége…