Botondot a válogatottba!

Jaj, Pali bácsi! Ha látta ezt a hétfői meccset, az angyalok földjéről, amelyet Angyalföldön rendeztek ebben az irdatlan hidegben, tudom, hogy kiabált Farka Jancsinak, Mészöly Kálmánnak, Ihász Kálmánnak, Mathesz Imrének meg a többieknek, hogy „hahó fiúk, gyertek gyorsan, játszik a Vasas!”

És úgy játszott Pali bácsi, az ön imádott klubja, hogy még mi, folyton kesergő, múltba révedő, örök pesszimistává vált drukkerek is könnyes szemmel néztük, ahogy begurul, becsorog, Holender Filip lövése után a laszti szegény győri kapus hasa alatt. Rég vártunk ilyen élményre. Réges-rég. S azt is tudom, hogy ön, drága Pali bácsi, ha látta ezt a hatost, akkor mosolyogva mondta a fiúknak, az aranylábú fiúknak, hogy ez majdnem olyan volt ,mint amit mi csináltunk annak idején a Győrrel.

Mert a hétfő esti mérkőzés után bizony tévedett a televízió riportere. Akik utánanéztek a statisztikának, rossz adattal ajándékozták meg: nem ez a hatos volt a csúcs. S nem ez volt a történelmi vereség a két csapat párharcában. Hatvankét évvel ezelőtt hetet rúgtunk a Győrnek! Pali bácsi is játszott – nem is akárhogyan! –, azon az 1961. július 30-án rendezett találkozón. A Fáy utcai pálya lelátóján a kellemes melegben tízezren tapsolták vörösre a tenyerüket és nézték a parádézó kedvenceket. Lesték ahogy Machos Feri hármat rúg szegény Barna hálójába. És láttuk azt is, ahogy a későbbi olimpiai bajnok, majdani kiváló játékvezető, Palotai Károly is csak szenved és szenved a győri csapatban.

Úgy, ahogy az utódok a hétfői cudar téli estén. Jó egy kicsit a máról, a jelenről s talán a jövőről is írni Pali bácsi. Különösen Önnek, hiszen ÖN A VASAS. Így csupa nagybetűvel. S nem csak azért, mert Berendy Pál minden idők legeredményesebb angyalföldi labdarúgója. Játékosként öt, edzőként egy bajnoki cím. Egy Magyar Kupa-diadal, négy KK elsőség. BEK-elődöntő a Real Madriddal szemben, és a felejthetetlen, chilei Hexagonál-torna, amelynek a végén segítséggel is alig bírta felemelni azt a varázslatos lovas szobrot. Háromszáznyolcvanegy mérkőzés piros-kék dresszben, egészen elképesztő adat. Tizenöt év Angyalföldön játékosként, és további évtizedek a klub szolgálatában.

Az egész élete a Vasasról szólt.

A klubszeretetről, az odatartozásról, a barátságról, a szenvedélyről. Az élet ajándéka volt, hogy megérhette az új ministadionunk nyitányát. A szeme még élénk volt, a tekintetében még az élni akarás diadalmaskodott, nem pedig a fájdalom, és az elmúlástól való félelem. Pedig már nagybeteg volt, kerekesszékben hozták ki a Fáy utcába, de úgy ült ott a lelátón, olyan elérzékenyült, elégedett arckifejezéssel, mintha még mindig a kispadon foglalna helyet. Ott, Rudi bácsi mellett, miközben a pályán Müller Sanyi, Váradi Béluska, Izsó Náci, Mészáros Bubu, Török Peti és a többiek épp a bajnoki címért küzdenek. Minimum egy jó vaskos életregény dukált volna önnek, Pali bácsi, s abban aztán benne lett volna minden az élet szépségéről, a futball mámoráról, és kudarcairól. Benne lett volna minden a Vasasról, hiszen Ön volt a tanú, az igazi tanú – még Pelikán József gátőrnél is igazabb tanú… –, aki végigélte, hogyan lett a mi lelkes s egyre jobban futballozó kis munkáscsapatunkból az ország, sőt a világ egyik legjobb klubja. Mert azok voltunk, azok bizony. A hatvanas években együtt emlegették a Vasas nevet az Interrel, a Sportinggal, az Ajax-szal, a Real Madriddal, a Santossal, a River Plate-tel a Benficával – játszottunk valamennyivel. És nyertünk, sokszor nyertünk, mert az ő szintjükön voltunk.

Varázslat volt az, Pali bácsi.

A mai fejünkkel azt gondolhatnánk, ez nem is volt igaz. De az újságok, a régi bekötött Labdarúgások, Képes Sportok, a megőrzött Népsportok bizony megőrizték a csodát, amelyet Vasasnak hívtak. A csapatot, amely telis-tele volt klasszisokkal, közönségkedvencekkel, válogatott labdarúgókkal. És óvatosan írom le a válogatott szót Pali bácsi, Önnel kapcsolatban, mert huszonnégy alkalommal ugyan felhúzhatta azt a gyönyörű címeres mezt, de legalább a duplája, ha nem a triplája járt volna Önnek. A dátum 1960. október 30. A magyar válogatott Brüsszelben 2–1-re kapott ki a belgáktól. Nem volt különösebb jelentősége a találkozónak, nem okozott itthon futballforradalmat, az emberek nem vonultak utcára, és a lapok nem írtak a sportág válságáról. Fájó vereség, előfordul az ilyesmi. De Önt attól kezdve soha nem hívták meg. Leírták, elfelejtették, nyugdíjazták. Vagy valami ilyesmi. Nem került be az 1962-es chilei vb-re utazó keretbe és már nem lehetett ott négy évvel később sem, az 1966-os angliai világbajnokságon szereplő nemzeti csapatban. Utóbbira még azt mondhatja az ember: már nem volt fiatal, harmincnégy évesen nem oda való. Ez sem volt igaz, hiszen a veretlenül bajnoki címet nyert Vasas kapitányaként futott ki a pályára minden egyes meccsen. Valamennyi találkozón. És úgy, de úgy hajtott, szívvel-lélekkel futballozott, hogy még az ellenfelek drukkerei is megtapsolták olykor. Megtapsolták a sportszerűségét a fradisták, az újpestiek, kispestiek. Soha nem rúgta agyon Albert Flórit, Bene Ferit, Tichy Lajost. Kemény volt, de sportszerű.

A hatos szám a hátán több volt, mint szimbólum.

A modern futball jelképe lett az: Berendy a kifogyhatatlan erejű harcos, aki leradírozza, eltünteti az ellenfelek centereit, hogy aztán felzárkózzon a támadásokhoz és elől is besegítsen. Ha megíródott volna valaha az a könyv, az Ön életregénye, tán most könnyes szemmel olvasnánk. Az első MNK-diadal, a nagy Honvéd ellen. A kispesti csatársor úgy állt fel, hogy Budai II, Kocsis, Machos, Puskás, Czibor. De vertük őket 3–2-re a Stadionban, negyvenezer néző előtt. Hogy aztán az újságok másnap azt írják: „Most, talán most lett igazi nagycsapat a Vasas” És persze jött a Rapid elleni 9–2, több mint százezer néző előtt a Stadionban. Az első bajnoki cím 1957-ben, a BEK-elődöntő a Real Madrid ellen esztendővel később. A legenda szerint a királyi gárda vezetői a budapesti 2–0-s Vasas győzelemmel végződött mérkőzés után szerződést ajánlottak Önnek, Pali bácsi. Vitték volna Madridba, oda, Santamaria mellé a Real-védelem tengelyébe. De nem ment. Maradt itthon, Mészöly Kálmán mellett a Vasas család tagjaként.

S maradt ott egész életében.

Sőt, még azon is túl.

Ha visszapörgethetnénk az idő kerekét, és ott állhatnánk a lelátón a Fáy utcában vagy a Népstadionban, azt kiabálnánk egy Dózsa, vagy Fradi ellen 3–0-ra megnyert rangadó közben – voltak ilyenek –, hogy Botondot a válogatottba! Aztán Baróti Lajos a kapitány vagy meghallaná, vagy nem. De elmúlt ez is Pali bácsi, a Vasas fénykorával együtt. S látja, mi örök nosztalgiázók úgy be tudunk lelkesedni egy váratlanul jól sikerült meccs után, mintha még mindig Berendy lenne a beállós, Ihász a balbekk, elől pedig a Molnár, Puskás, Farkas, Korsós atomcsatársor rohamozna.

S csak mi tudjuk igazán, hogy a kínlódások, a keservek esztendei alatt is jó idetartozni. Ide a Vasashoz. Szentségelünk, világvégét emlegetünk, ha kikapunk egy Kozármisleny nevű csapattól, hogy aztán újra álmodozni kezdjünk, nagycsapatról ábrándozunk, ha hatot rúgunk a Győrnek.

S talán ott fent, az angyalok földjén Önök is így vannak ezzel Pali bácsi – hiszen a Vasas örök.

Nyugodj békében, Pali bácsi!

Fotó: Nemzeti Sport