Béluska szólója

Úgy lőtt, mint a mozsárágyú, és ezt azóta is emlegetik. Legendás történetek szólnak a védhetetlen szabadrúgásairól, a sorfalba kényszeredetten beálló, rémült védőkről, és az idegesen helyezkedő kapusokról. Ha a Vasas szabadrúgáshoz jutott, már zúgott a lelátóról akár a Fáy utcában, akár a Népstadionban a „Béla, Béla…!” rigmus. Nyomtuk telitorokból, reménykedve, belelkesedve.

S Béluska rendszerint beverte.

Vagy inkább bebombázta.

Emlékszem arra az osztrák Linz elleni kupameccsre, amikor egy ilyen sistergős, távoli löket után a sorfalban ácsorgó labanc úgy terült el, mintha egyenesen Buga Jakab kólintotta volna fejbe egy fokossal. A derék sógort komái húzták le a zöld gyepről. Nyertünk 4–0-ra, hogy aztán a következő körben a Sporting Lisszabont is búcsúztassuk, majd ki-ki meccset játsszunk Katalóniában és a Népstadionban a Johann Cruyff-féle Barcelonával.

Száz meg ezer emlék az egyszer volt Vasasról.

S Béluska izomkötegekkel díszített, félelmetes bal lábáról.

Megoszlanak a vélemények, melyik volt pályafutása legszebb gólja. Amit az Újpestnek lőtt 1972-ben a müncheni olimpia után a Fáy utcai idénynyitón? Lapos, fű alatt suhanó löket volt az, Szentmihályi a Dózsa kapusa talán csak akkor látta meg a lasztit, amikor az visszapattant a hálóból. Vagy valamelyik Fradi ellen szerzett elementáris erejű lökete? Lehetetlenség választani. Mindegyiket szerettük. Mindegyiktől talpra pattantunk, és énekeltük teli torokból a hetvenes évek szirupos slágerei közül kiemelkedő, örökérvényű dalt: „Béla, Béla Béluska, úgy lő, mint a géppuska” Vajon mikor lesz újra olyan Vasas-dresszben pályára lépő futballista, akinek a nevét dalba foglalja az angyalföldi tábor?

A finom, pengés Balajt Ádám után szabadon.

Legendák keringenek tehát Béluska védhetetlen, távoli lövéseiről, s az utókor elsősorban így emlékszik rá. Csakhogy tudott ő színezni is, ha a helyzet úgy hozta. Az 1979. június 9-én játszott Vasas–Fradi rangadón például a Népstadion tizennyolcezer nézője előtt hihetetlen szólót mutatott be. Olyan cselsorozatot, amely után a mérkőzés játékvezetője, a legendás Palotai Károly a következőt nyilatkozta: „Ha nézőként vagyok kint a Népstadionban, akkor a mérkőzés végén megvárom Váradyt, hogy gratuláljak ehhez a gólhoz. Nagy alakítás volt!” A sportnapilap szintén lelkesedett és azt írta: „Az egyenlítés élményszámba ment, bizonyára sokáig emlékezetes marad a nézőknek…”

Ez volt az a meccs, amikor öt-háromra vertük a Ferencvárost.

Ez volt az a meccs, amikor Kiss Laci már legendává vált és háromszor vette be a zöldek hálóját. És ez volt az a meccs, amikor Béluska talán élete gólját lőtte. Nem messziről, nem szabadrúgásból, nem izomból. Érdemes felidézni a sporttörténelmi pillanatot: „Várady a bal oldalról a félvonaltól indult, s mire átjutott három-négy ferencvárosi játékoson,, a hajdani jobbösszekötő helyén találta magát. Az alapvonaltól tíz méternyire lövőcsellel elfektette a Zsiborást felváltó Hajdú Józsefet, de a bevetődő emberektől nem tudott kapura rúgni. Újabb lövőcselt mutatott hát be… hogy aztán megcsinálja a harmadikat is. Majd amikor már minden zöld-fehér védő ott tornyosult a gólvonalon, vagy azelőtt, mesteri mozdulattal a hosszú felső sarokba emelt…”

Azért ez nem semmi!

És az a Vasas sem volt semmi. Két évvel a bajnoki cím után újra aranyról álmodoztunk, merthogy az aranylábú fiaink egy hét alatt intézték el fölényesen, magabiztosan a nagy rivális Újpestet, és Ferencvárost. A lilákat 0–2 után 4–2-re győztük le, Béluska ott huszonöt méterről zúdított be egy szabadrúgást – csakúgy megszokásból. Majd hét nap múltán olyan szólóval rukkolt ki, mintha Jimmy Page gitározott volna egy Led Zeppelin-koncerten, vagy maga Chopin adta volna elő valamelyik leheletfinom darabját.

Száz meg ezer emlék.

A Vasas-tábor nyugdíjfolyóintézet felé sétáló tagjai sírva-nevetve emlékeznek Béluskára, a legnagyobb kedvencükre. A bivalyerős csatárra, aki hétről-hétre, évről-évre megannyi örömet okozott nekünk. 338 meccsen viselte a Vasas-dresszt, és ezalatt 174 gólt rúgott. Amikor 1977-ben bajnokok lettünk, Müller Sanyival együtt az Év játékosának választották, nem mellékesen ő lett a gólkirály. Formája, és tudása alapján helye lett volna az 1978-ban Argentínában a világbajnokságon szereplő Baróti Lajos-féle válogatottnak. Ám egy idegesítő sérülés megakadályozta ebben. Harminchatszor viselhette a címeres mezt – ma százszoros válogatott lenne.

Ma tengernyi pénzt keresne.

Ma köré épülne a Vasas.

De a hetvenes években, Béluska fénykorában csodálatos játékostársak mellett futballozhatott, közülük jónéhányan elhunytak már. És mi siratjuk valamennyit, hiszen az életünk, az ifjúságunk legfontosabb szereplői voltak ők. Béluska közülük is kiemelkedett. Szerénységével, klubszeretetével, játéktudásával. Amikor tizenegy évvel ezelőtt váratlanul meghalt, a munkahelyén esett össze egy hajnalban, igazán fel sem fogtuk, mekkora veszteség ért bennünket.

Bennünket, a Vasas-családot.

Hiányzott gyerekkori kedvencünk és hiányzott a férfi, az a mosolygós, közvetlen férfi, az egykori balszélső onnan a lelátó sarkából, ahol sokszor már csak egy kis széken ücsörgött, annyira rossz állapotban volt a gerince – onnan nézte az utódokat.

Béluska ma lenne hetvenegy esztendős.

Az elmúlt években talán belehalt volna imádott csapata pokoljárásába.

De hiába telnek az évek, nekünk Várady Béluska még nagyon is él.

Ott él az emlékezetünkben, s fontosabb megannyi szerelmünknél is.

Mert az igazi szerelmünk a Vasas volt – az egyszer volt, imádnivaló angyalföldi csapat.

Nyugodj békében Várady Béla.