A kapus és a cselló

„Az nem úgy van, hogy meghalsz és nincs többé…”

(Dés László)

Imádtam ahogy a derekad körül táncoltattad a lasztit, Bubu. Mintha te lettél volna Rodolfó, a nagy varázsló. És az a pettyes, a cilinderből előhúzott nyulat helyettesítette. De varázsoltál is valóban, ott a zöld gyepen. Robinzonád a jobb alsó sarok felé, tigrisugrás a bal pipába tartó, sistergős löket után. Szerettük, ha ott állsz a kapuban, azzal a kurucos bajusszal, azzal az összehúzott, komolynak tűnő, mégis gyermeki ábrázattal, és soha nem rémültünk meg attól sem, ha mint valami turista, aki örül neki, hogy itt lehet, egyszer csak elindultál ki, jó messze a kapuból. S felfedezted a kezdőkört, miközben bemutattál egy cselt jobbra, egy cselt balra.

De látod, Bubu, csak jönnek és jönnek elő az emlékek.

Még mindig.

De így van ez rendjén. Itt vagy velünk. Beszélünk rólad, gondolunk rád és soha nem felejtjük el mindazt az élményzuhatagot, amit neked köszönhetünk. Tavaly, január 9-én indultál el a végtelen felé, egy éve ennek. Az anekdoták azóta is kifogyhatatlanok rólad. Egykori játékostársak mondják a magukét, hogy milyen is volt együtt edzeni, játszani Bubuval.

Veled, minden idők talán legjobb Vasas-kapusával.

Nekünk, öreg aszfaltbetyároknak te jelentetted az igazi rock&rollt. Az élet sűrűjét, az élet mámorát. Mert a futballnál, a Vasasnál, a zenénél, a szabadság iránti vágynál, a lazaságnál nem lehetett fontosabb, s te mindezt egyszemélyben képviselted. Amikor tizenkilenc esztendősen életedben először beálltál a nagy Vasas kapujába, csak néztek nagyot az emberek ott a lelátón. Senki sem gondolhatta, hogy egy különleges karrier kezdete ez. Hogy az idő múlásával klubikonná válsz. Mert jött az MTK a Fáy utcába 1969. április 6-án, aztán kocogtak ki a csapatok a zöld gyepre, és a Vasas kapujában ott állt egy vékonyka, nyurga fiatalember, akiről tán még sohasem hallottak. Mészáros Ferenc, aki már két NB I-es meccsel büszkélkedhetett az Egyetértés kapusaként. Évtizedekkel később nevetve mesélted, hogy amikor edzésre jelentkeztél a Fáy utcában, csókolomot köszöntél Ihász Kálmánnak, Mészöly Kálmánnak és a legendáinknak. És Ihász, a zseniális balhátvéd aki nem csak hátul, de elől is maradandót alkotott, azt kérdezte tőled: „Van elég önbizalmad Öcsi, védtél te már az NB I-ben?...” Aztán Petri sporttárs sípolt, a lelátón pedig felmorajlott tizenötezer drukker.

A Vasas akkor, túl a hatvanas évek sikerkorszakán, kereste önmagát. S azon az áprilisi délutánon Illovszky Rudolf tartalékos csapatot küldött pályára, hiányzott Farkas Jancsi, Mészöly Kálmán, Kenderesi Pista. De a szép számú angyalföldi publikum győzelmet várt, már csak azért is, mert néhány nappal korábban, a Ferencváros ellen a Népstadionban játszott emlékezetes derbit a csapat. Úgy lett 2–2, hogy Vidáts Csaba a kilencvenedik percben, egy szöglet utáni fejesgóllal egyenlített.

Az MTK ellen is 2–2-re álltunk a félidőben. Aztán a vendégek lőttek még egyet, és hiába támadott, hiába egykapuzott végig a Vasas, a kékek nyertek 3–2-re. Ez volt az első meccsed piros-kékeben Bubukám, hogy aztán a sors bőven kárpótoljon ezért a vereségért.

Ha íródott volna életregényed, telis-tele lenne felejthetetlen kilencven percekkel. Pedig nem volt könnyű dolgod: a most nagybeteg Tamás Gyula személyében válogatott riválissal kellett megküzdened. De nem volt benned félsz, talán nem is ismerted ezt az érzést, mert még mindig csak tizenkilenc éves voltál, még mindig csak újoncnak számítottál, amikor ugyanabban az évben, 1969 októberében úgy nyertünk 3–1-re Kispesten, hogy te bravúrt bravúrra halmoztál. Húszezer néző zsúfolódott össze a Honvéd-pályán. A piros-fehérek akkor már hat hónapja veretlenek voltak és egyértelműen a meccs esélyesének számítottak. Farkas Jancsi sérülés után tért vissza a csapatba, Rudi bácsi nagy örömére, de a középpályás sor sem azelőtt, sem azután nem állt össze ebben az összeállításban: Antal Péter, Müller Sándor, Somogyvári László. Az akkor még ugyancsak tinédzsernek számító Török Peti játszott jobbszélsőt, Molnár Dezső pedig kénytelen-kelletlen a bal oldalon rohamozott.

Hetes osztályzatot kaptál a Népsporttól, Bubukám. Hiába támadott Kocsis Lajos, a Csikó, a szélvészgyors Pusztai Laci, a finom technikájú Kozma Misi, a meccset mi nyertük 3–1-re. Tizenkilenc esztendősen már ilyen élményekkel büszkélkedhettél.

Hiányzol, Bubu. Telnek a hónapok, s majd telnek az évek is. De a te életutad mindig témát jelent majd az újságíróknak, szurkolóknak, barátoknak. És mindig ott lesz majd a mondat: a Bubu többet, sokkal többet érdemelt volna. S ott lesz egy másik mondat is: a Bubu öntörvényű volt, zabolázhatatlan, és kérlelhetetlen.

Milyen viharok tombolhattak a lelkedben, Bubukám?

Még játékosként is. Mert akadt néhány hónap, amikor egyszer csak eltűntél az imádott Vasasunkból. Fegyelmezni próbáltak, a klubvezetők, megnevelni, jófiúvá változtatni. Téged, a bohém „rockert”. Lehetetlen vállalkozás volt. A legenda szerint ki-kimaradoztál, olykor a pohár fenekére néztél – milyen messze volt a magyar futball akkoriban, a hetvenes években az igazi, profi mentalitástól! De talán jót tett neked a kényszerpihenő, mert amikor visszatértél, épp a portugál Sporting Lisszabonnal játszottunk felejthetetlen kupameccset a Népstadionban.

Nyertünk 3–1-re akkor is.

Lisszabon zöld része megemlegette a Vasast. Újra megemlegette. Merthogy a hatvanas években, a BEK-sorozatban úgy búcsúztattuk a Sportingot, hogy 5–0 Pesten, 2–0 a portugál fővárosban, természetesen ide. De a reváns a hetvenes években sem sikerült a luzitánoknak, a 3–1-es, Népstadion-beli siker után ötvenezer őrjöngő portugál szeme láttára kikaptunk ugyan 2–1-re, de Gass Pista hajrában szerzett gólja Vasas-továbbjutást ért. Talán akkor fedeztek fel maguknak a portugálok. Merthogy a Sporting volt a második csapatod, ott is imádtak, és te is megszeretted a klubot.

Ha létezne az az életrajzi könyv, csoda dolgokat olvashatnánk benne, milyen is volt az élet Lisszabonban. Milyen is lehetett neked igazi profi csapatnál védeni, valóban sok pénzt keresni, és sztárrá válni. De az a könyv talán már soha nem készül el, Bubukám. S nem olvashatjuk el azt sem, amit mindenki tudni akar, s amit annyiszor de annyiszor megkérdeztek tőled: miért fordítottál hátat a Vasasnak, miért és kire sértődtél meg, hogy már akkor sem jöttél, ha drága Rudi bácsi hívott.

A vihar ott a lelkedben, s az évek, évtizedek múlásával sem csökkent. De ez is te voltál. A makacs, a kérlelhetetlen, a bezárkózó.

Szerettem, ahogy táncoltattad a lasztit a derekad körül. Szerettem, ha egy nagy védésed után belenevettél a fradista vagy az újpesti csatár képébe. Csak úgy, zrikából. Szerettem, ha cselezel, kint a félpályánál mint valami góllövő center. S azt is szerettem, ahogyan visszafogottan ünnepelted az MTK elleni győzelmet a Hungária körúton – már a Vasas edzőjeként. Hosszú volt az út, Bubu – a mi közös utazásunk veled. A Vasas-tábor kisért és odafigyelt rád, még akkor is, ha már nem kértél belőlünk.

Egy év telt el a halálod óta, nagy az űr, amit magad után hagytál.

S persze hogy eszünkbe jutottál a tavalyi év zárómeccsén is, ott Soroksáron, kishazádban, amikor újabb értékes pontokat vesztett a csapat, egyre nagyobb hátrányba kerülve a riválisokkal szemben. Azon a pályán védtél gyerekfejjel, ott lettél NB I-es futballista – de mi nem szeretjük azt a pályát.

Egyetértés nevű csapat már réges-rég nincs. De Mészáros Ferenc neve ott lesz a magyar futball aranytablóján, míg világ a világ.

Bubu halhatatlan!