Rudi bácsinak - persze, hogy neki!

Olykor megjelenik előttem az a langyos őszi délután. Látom a tömeget, a megrendült tömeget, ahogy körbeállja a ravatalt némán. Látom a gyönyörű selyemből varrt piros-kék zászlót a koporsón, s hallom, szinte hallom, ahogy Katona Máté egyszer csak szólásra emelkedik. A sors különleges pillanattal ajándékozta meg: gyászbeszédet mondhatott Illovszky Rudolf temetésén. Nem Mészöly Kálmán, Raduly József, Puskás Lajos, Ihász Kálmán vagy Müller Sanyi beszélt. Az ifjú reménység, a klub saját nevelésű játékosa, Katona Máté. Akkor az valahogy olyan természetesnek tűnt, hogy a Vasas-család ilyen, odafigyel a saját gyerekeire, hogy jóban, rosszban együtt vagyunk, összetartunk – együtt sírunk, együtt nevetünk.

Látom azt is, ahogy Breyer Zoli is mondja a magáét azon a gyönyörű orgánumán (hány és hány hollywoodi produkcióban hallhatjuk a mai napig, ahogy bankrabló rosszfiút avagy hősszerelmes művészlelket szinkronizál…) és tessék, már Breyer Zoli is milyen régen elment. S ő tényleg elment. Valahonnan bárányfelhők takarásából nézi a meccseket – vagy legalábbis jó lenne hinni ebben.

Fájdalmas őszi délután volt az, valahogy nem fogta fel az agyunk, hogy Rudi bácsit búcsúztatjuk.
Nem és nem.
Hiszen Rudi bácsi örök, Rudi bácsi a Vasas, Rudi bácsi ott van minden nap.
Velünk – a Vasassal, a gondokkal, a sikerekkel.
Mert akkor éppen sikeresek voltunk.
A dobogóért hajtottunk.

Tizenhárom éve ennek, drága Rudi bácsi.
Tizenhárom éve ment el – és ma lenne kilencvenkilenc esztendős.

Emlékszem az utolsó interjújára, azt mondta nekem: csak egy, egyetlen egy kérése van még a jóistenhez, szeretné megélni a Vasas hetedik bajnoki címét. A hetediket, amelyről mi, öreg jampecek 1977 óta álmodozunk. És akkor, 2008-ban megcsillant a remény, ahogy mondani szokták, és mi persze óvatosan, naná, hogy óvatosan, kezdtük elhinni, hogy eljött a mi időnk. Drága Rudi bácsi úgy aludt el, hogy talán mosolygott álmában. Merthogy az utolsó, a legeslegutolsó meccs, amit látott, a parádék parádéja volt.
Ötöst gurítottunk a Paksnak a Fáy utcában.
Laza ötöst.
S milyen gólokkal!
Még arra is emlékszem, hogy Molnár Zoltánt kiállította a játékvezető, szidta őt a publikum a pokróc játéka miatt, ő meg lazán kimutogatott nekünk. Kit érdekelt, amikor ott a csillagos ötös az ellenőrzőben!

Nem tudom hányszor írtam már le, hogy nagyon hiányzik, drága Rudi bácsi!
De leírom még százszor, ha kell.
Ott volt minden nap a pályán már kora reggel és azt kérdezte: "Itt vagyok, miben tudok segíteni?...”
És elég volt az is, hogy itt van.
Hogy látjuk, amint az edzéseken ott áll és lesi a játékosokat vagy épp elbóbiskol a lelátón, a tréning közben. 

Azon az őszi délutánon ott, a Farkasréti temetőben nagyjából ezer ember gyűlt össze. Volt közöttük nem kevés újpesti, kispesti és fradista is. Jöttek, hogy elbúcsúzzanak magától, drága Rudi bácsi. Mert tisztelték azt a tudást és azt a klubszeretetet, amit képviselt. Fejet hajtottak előtte. Sírva néztük, ahogy zöld-fehér, lila-fehér, vagy piros-fekete szalag kerül – a piros-kék sírra. 
Sírtunk és közben büszkék voltunk magára, drága Rudi bácsi.
Büszkék voltunk arra, amit Ön képviselt.
Amit Ön a magyar futballtársadalomban megjelenített.

A klubhűség már réges-rég kiment a divatból, ugyanúgy ahogy a Wartburg, a telefonfülke vagy a kazettás magnó vagy a lemezjátszó. Ám a bakelitlemezek kora talán soha nem jár le, és aki teheti, aki megőrizte a régi Sony vagy Panasonic márkájú lemezjátszóját, az bizony felteszi olykor-olykor a Rolling Stones valamelyik lemezét vagy Vivaldit hallgat, és azt gondolja, hogy megállt az idő. 

Nekünk 1977-ben állt meg az idő, drága Rudi bácsi.
Vagy mondjuk 1986-ban.
Az eddigi utolsó bajnoki cím – és az eddigi utolsó kupagyőzelem.
Mindkettő a maga nevéhez fűződik, mindkét csapatot Ön dirigálta, mindkét sikerben Ön játszott főszerepet. Már ez is elég lenne ahhoz, hogy nekünk halhatatlan legyen, de amit tett – amit letett a nagy angyalföldi asztalra, az több, sokkal több, mint valamiféle sikerlista.
Abból táplálkozunk, abból merítünk, amit magától kaptunk - az ötvenes, hatvanas, hetvenes, nyolcvanas, sőt kilencvenes években. 
Mert, ha kellett, tűzoltónak állt, hogy eloltsa az égő házat a Fáy utcában.
A Mágus (isten nyugosztalja) három katasztrofális meccse után átvette a csapatot és nem  mondta, hogy: „öreg vagyok én már ehhez…” Dehogy mondta.
Edzést vezényelt, taktikát dolgozott ki és bent tartotta a csapatot.

Új stadionunk van, de a járvány nem engedi, hogy ott üljünk a lelátóján.
De eddig ahányszor voltam ott, mindig végigpásztáztam a parkolót, önkéntelenül, mintegy megszokásból, hogy hátha ott áll a RUD-100 rendszámú olasz kiskocsi. Az a kis piros, a magáé.
Pedig járhatott volna hintón is.
Vagy luxusautón.
De nem kért belőle, nem kért a luxusból, a fennhéjázásból, a rongyrázásból.
Ugyanolyan egyszerű ember maradt, amilyen mindig is volt, a legnagyobb sikerek idején is.
A Vasas volt az élete – és ezt jó leírni, szép élete volt.
S talán, ha szabad így fogalmaznom, szép halállal halt.
Elaludt, nem sokkal azután, hogy imádott csapata öt–nullra győzött.

A szobra sokat jelent nekünk. Jó ott megállni, fejet hajtani, a múltba révedni. Most, akárcsak 2008-ban, újra bizakodik mindenki itt, a Fáy utcában. Akkor az NB I-ben, most a másodosztályban hajtunk a dobogóért. 
Ezen a napon, amikor maga, drága Rudi bácsi épp kilencvenkilenc esztendős lenne, rangadót játszunk. Nem a Ferencvárossal, nem az Újpesttel és nem a Kispesttel.
A Budaörssel – mert most ez jutott nekünk.
Mert most itt tartunk, de talán megyünk vissza a helyünkre.
Oda, ahol maga is harcolt évtizedeken át.
A legjobbak közé – mert ez a cél, ez a vágy, ez az álom.
És egyszer talán meglesz a hetedik.
A hetedik, amelyről maga is álmodott.
Ennyivel tartozik a sors Illovszky Rudolfnak.
S a Vasas családnak.