Az edző, aki hiába sóvárgott a Vasas-kispad után

Aki ötször nyert bajnoki címet piros-kékben. Egy mondat, amely idekívánkozik ehhez a születésnapi köszöntőhöz. Egy mondat, amely talán most reményt, vagy erőt adhat nekünk a megannyi kínlódás, elhullajtott pont után. A nyolcvanas években egy Vasas-legenda mentette meg a Ferencvárost a kieséstől. Bizony volt ilyen, a zöldek mélyrepülését megdöbbenve nézte a közvélemény. A Vasas most, 2024-ben a feljutásért küzd, és egy a Ferencvároshoz ezer szállal kötődő edző válthatja valóra az álmainkat.

A sors visszaadhatja a kölcsönt.

Gera Zoltán kinevezése talán kihúzza a kátyúba ragadt szekerünket. A Fradi-szurkolók korábbi kedvence élete nagy lehetőségét kapta, hogy az utánpótlás-válogatottak után egy olyan kispadra ülhet le, ahol korábban már maradandót alkotott Baróti Lajos, Illovszky Rudolf, Csordás Lajos, Mészöly Kálmán, Gellei Imre, Komjáti András, s megannyi kiváló szakember. Sok sikert kívánunk Gera Zolinak – vigyen vissza minket oda, ahová valók vagyunk.

Az első osztályba.

Ami Gera Zolinak megadatott, abban soha nem lehetett része Sárosi Lászlónak. Furcsa ezt leírni, hiszen utóbbi, aki annak idején megmentette a Fradit a kieséstől, mindig is arra vágyott, hogy imádott csapatát, a Vasast irányítsa. Az a futballista, aki 316 mérkőzésen viselhette a gyönyörű piros-kék mezt, aki tizenhét évet töltött Angyalföldön, aki öt bajnoki címet nyert Vasas labdarúgóként, az élete végéig idetartozott. S ezt soha nem is tagadta meg. Valóságos bűn a korábbi klubvezetés részéről, hogy a később edzőként is tisztességes munkát végző, jó eredményeket elérő Sárosi Lászlónak nem mondták azt egyetlen egyszer sem: gyere haza Laci, itt az öltöző, itt a csapat, vezesd őket győzelemre. Ritkán beszélt erről, inkább csak hallgatott, ha kérdezték, de egyszer kifakadt és azt mondta: „van hiányérzetem, hiszen a Vasasban eltöltött tizenhét év után nem kaptam lehetőséget arra, hogy edzőként is bizonyítsak Angyalföldön. Mindig vártam arra, hogy megkeressenek, de ez nem történt meg.”

Ki tudja miért nem?

Pedig Sárosi a Vasas futballtörténelem kiemelkedő alakja. Nála többször, 61 alkalommal Mészöly Kálmán viselhette a címeres mezt, Sárosinak 45 válogatottbeli szereplés adatott meg. Ott lehetett az 1958-as svédországi és az 1962-es chilei világbajnokságon. S nem afféle perememberként, Sárosi a maga idejében klasszis balhátvéd volt, sőt megkockáztatom, világklasszis. Pedig amikor a Bihari úti Törekvés pályán rúgta a lasztit, még arról ábrándozott, hogy gólkirály lesz, tudniillik csatárposzton szerepelt folyamatosan. Amikor megkereste őt a Soroksár, udvariasan megköszönte az érdeklődést és azt mondta: a szíve másfelé húzza, a dél helyett inkább északra indulna, a Vasashoz. A legenda szerint mindössze tanulmányi segélyt kapott a tehetséges ifjú, no meg a reményt, hogy az egyre erősebb és egyre népszerűbb munkásklubban bizonyíthasson. Első meccsén, az akkor még a Latorca utcai pályán szereplő Vasasban bizony megremegett az ifjú reménység. A Haladás volt az ellenfél, de Sárosinak nem ment, sehogyan sem ment a játék. Mégsem került ki a csapatból, az idősebbek, rutinosabbak biztatták, és ő meghálálta ezt a bizalmat. A helyzete akkor fordult meg igazán, amikor Baróti Lajos, az akkor még ifjú tréner egyszer azt mondta neki: „Laci, maga most hátratolat a védősorba. Innentől balhátvédet játszik majd…” Onnantól lett kirobbanthatatlan. Onnantól lett alapember, onnantól indult el már-már mesebeli karrierje.

Az övé, és a Vasasé is.

Az első kupagyőzelem a nagy Honvéd ellen, négy KK-diadal, BEK-elődöntő a Real Madrid ellen, s persze az első bajnoki cím! Mennyi, mennyi kitörölhetetlen emlék, megszámlálhatatlan dicsőséges pillanat. Sárosi László utolsó NB I-es mérkőzésére 1966 novemberében került sor Diósgyőrben, az angyalföldi szurkolók közül sokan könnyezve köszöntek el tőle – könnyezve búcsúztak kedvenc játékosuktól. Az ő visszavonulásával mintha valóban vesztett volna a nimbuszából a korszak kiemelkedő csapata, a Vasas. Mintha Sárosi jelenléte is belejátszott volna a veretlenül megnyert bajnoki címbe, és a négy korábbi elsőségbe. Amikor ő visszavonult, tizenegy évet kellett várni az újabb és sajnos azóta is utolsó bajnoki címünkre.

De akkoriban már edzőként dolgozott Sárosi László, nem is akárhogyan. A Fradi megmentése a nyolcvanas évek közepén már történelem. Fél szezonban vette át a zöld-fehér csapatot, a kilátástalan helyzetben lévő Ferencvárost és tartotta bent az első osztályban. Akkor már megsüvegelték Sárosit, bárhol is dolgozott. Tudniillik az ő nevéhez fűződik az 1974-ben megnyert, elhódított utánpótlás Európa-bajnoki cím. Sárosi volt a kapitány, a csapatban Mészáros Bubu, Török Peti, Kántor Misi, Komjáti Bandi és Váradi Béluska képviselte a Vasast. Az NDK ellen 4–0-ra megnyert finálét harmincezren látták a Népstadionban. Aztán teltek az évek, és Sárosi hiába várta, hogy megcsörrenjen a telefonja, hiába várta, hogy a Vasas székházból valaki beleszóljon.

A legendás hátvéd élete utolsó éveit Németországban töltötte. Ott is halt meg 2016. április 2-án 84 esztendősen. Családtagjai mesélték, hogy kérésére a hamvait az Északi-tenger vizébe szórták. A hullámok és a szél még messzebb sodorták őt szülőhazájától, s az imádott Angyalföldtől. De mi, a Vasas-család tagjai soha nem felejthetjük el klubunk történetének kiemelkedő alakját, akire még a Fradisták is szeretettel gondolhatnak.

Sárosi László, ma lenne kilencvenkét esztendős. Ma, amikor ismét új edző lát munkához a Fáy utcában. Ott, ahol Sárosi annyira, de annyira szeretett volna dolgozni.

Fotó: Fortepan / Bauer Sándor