A driblikirály

Ilyesmi lehet a világvége. Nagyjából ezt éreztem akkor. Összehajtogattam a csuromvizes piros-kék zászlót és lehajtott fejjel ballagtam a metróhoz. Mögöttem zengett-zúgott, szinte őrjöngött a lelátó népe a Népstadionban: a fradisták ünnepeltek. 1974. szeptember 21-et írtuk, borzalmas őszi nap volt az. Egyrészt zuhogott az eső, mintha az összes csap elromlott volna odafönt, de az özönvíznél is rosszabb volt, összehasonlíthatatlanul rosszabb az a hidegzuhany, amelyet a Népstadion jobb felső karéjában átéltem. A Vasas-tábor döbbent csendben nézte a végkifejletet.
Pedig amikor kikocogott a pályára a két csapat, bizakodtunk.
Volt miért: Mészáros – Fábián, Lakinger, Vidáts, Kántor – Komjáti, Müller, Kű – Török, Gass, Várady.
Bomba csapat ez – imádnivaló csapat!
Aztán kikaptunk négy–nullra.
A Fradi ezen a szeptemberi estén vágott vissza a néhány hónappal azelőtti, az Üllői úti pályaavató meccsén elszenvedett vereségért. Bálint rúgta a negyediket, irtózatos nagy gól volt, a szabadrúgásból eleresztett sistergős löket után a laszti beragadt a háló és a vas közé.
Összeomlott, szétesett, becsődölt a Vasas.
Pedig nem is különösebben kellett volna csodálkozni ezen. Tudniillik az 1973-as kupagyőzelem, a Honvéd elleni döntőbeli négy–három, az „évtized meccse” után folyamatosan hullámvasutazott a Vasas. Az őszi idényben rendszerint meglepő vereségeket szenvedett, kisebbeket, nagyobbakat, aztán tavaszra mintha kicserélték volna a csapatot, jöttek a látványos győzelmek. Így volt ez az 1973-as, az 1974-es és az 1975-ös esztendőben is. A Fraditől elszenvedett négy–nullás vereség után maradt tehát a az akkoriban szokásosnak hitt őszi szenvedés, ám a szezon végén már megint egészen más hangulat uralkodott a Vasas szurkolói között. Májusban az FTC elleni „visszavágón” már a jobbik arcát mutatta a piros-kék csapat és hiába vezettek a félidőben három–egyre a zöld-fehérek, a fordulást követően feljött az angyalföldi gárda és kiegyenlített.
Azon a meccsen már egy fiatal center játszotta a főszerepet.
Izsó Ignácnak hívták.
Sokszor láttam magam a már nem létező, ám igencsak kultikus helynek számító vörös salakos pályán. Jó visszapörgetni életünk filmjét és látni, szinte újra látni, ahogy agyonmosott, kissé kifakult Vasas-mezben meccselünk az Újpesttel, a Fradival, a Honvéddal vagy épp az Április 4 Gépgyárral. Arra is pontosan emlékszem, hogy ahányszor kikocogtam melegíteni, nyújtani, sprintelni, gimnasztikázni, ráhangolódni – mindig azt mondogattam magamban, én Izsó Ignác vagyok.
Ezzel próbáltam doppingolni magam. Hogy majd úgy cselezek, úgy driblizek, úgy trükközök ott a hátsó vörös salakos edzőpályán, Vasas-címeres trikóban, mint ő. Amikor egyszer csak berobbant a kezdőcsapatba egy Videoton ellen három–egyre megnyert Bajnokok Tornája döntőn (nekem az volt az ő igazi debütálása…), még csak azt láttuk, hogy íme, itt egy hosszú hajú (igen, hosszú haja volt, mint Robert Plantnek, a Led Zeppelin énekesének) fiatalember, akitől képtelenség elvenni a labdát. 
Egyre többen rajongtunk érte.
Mert egyébként is imádnivaló csapatunk volt, olyan kedvencekkel, mint Mészáros Bubu, Török Peti, az ötösön laza esernyőcselt bemutató Lakinger Lajos, az öttüdejű Komjáti Bandi, a virtuóz, finom pengés Müller Sanyi, s persze a drága Várady Béluska…
Nekem mégis Izsó Náci volt a kedvencem.
Olyan akartam lenni, mint ő.
Na jó, egy kicsit olyan is, mint Révész Sanyi – kiállni félmeztelenül a színpadra, miközben szól, dübörög, felkorbácsol, extázisba hajt a rock, és közben azt énekelni, hogy „Engedj énekelnem, és érzem, hogy szabadnak születtem…”
Volt Piramis-őrs, volt Révész-őrs.
Mert jó volt hallgatni az LGT-t, finom, olykor melankolikus muzsikáját, az Omega tökéletesen megkomponált számait, de a Piramis sodró lendülete jelentette az igazi mámort. 
S persze Izsó Ignác cseleit.
Kamaszkorom legszebb nyara. Miatta nem Erzsihez, Katihoz, vagy Jolánhoz köthető. Mert bizsergeti az ember lelkét, s persze testét, a bőr lágy érintése, a kellemes illat, a csók íze – de összehasonlítható-e bármelyik földöntúli élmény, amikor Izsó Náci a félpályánál lekezeli Mészáros Bubu erőteljes kirúgása után a labdát, aztán egy flegma testcsellel elküldi a hátán csimpaszkodó Rab Tibit, majd könnyed mozdulattal átlépi az irtózatos lendülettel érkező Bálint Lacit. Futtában az őrületbe kergeti a kétségbeesetten szerelni próbáló Mucha Józsit, majd az alapvonalhoz érve újra kezdődik minden, visszafelé is kicselezi a teljes Fradi-védelmet – és a vetődő Hajdú kapujába pöcköli a labdát. 
Létezik-e ennél tökéletesebb pillanat?
És mi ott, a Népstadion jobb felső karéjában ezt élhettük át 1977. április 23-án, a Fradi elleni négy–egyes győzelem alkalmával. A lilák bálványozták Törőcsik Andrist, a ferencvárosiak Nyilasi Tibit (s persze nem kevesen Ebedli Zolit…) mi pedig istenítettük Várady Béluskát és Izsó Ignácot. 
Az a bajnoki cím, az eddigi utolsó Vasas-aranyérem itt van bennem, bennünk.
Ez ad erőt immár negyven esztendeje.
Mert már arra is kevesen emlékeznek, hogy a folytatásban Izsó Náci és a csapat még két kupagyőzelemmel ajándékozta meg a Vasas-tábort. 1981. június 21-én Szegeden, tízezer néző előtt a Diósgyőrt vertük az MNK döntőben – Izsó Náci találatával. Abban az évben újra megcsillant a bajnoki arany lehetősége is. A Vasas sokáig állt a tabella élén, Bundzsák Dezső irányításával a kispadon. Tíz fordulóval a szezon vége előtt így nézett ki a tabella: 1. Vasas 35, 2. FTC 34, 3. Honvéd 32, 4. Videoton 32 ponttal. Akkor játszották például azt a felejthetetlen Honvéd elleni rangadót a stadionban, amely három–háromra végződött. És az angyalföldi alakulat két fordulóval a szezonzárás előtt két ponttal vezetett a Ferencváros előtt. Karnyújtásnyira volt a hetedik… De a vége… bizony a vége nagyon is vasasosra sikeredett. Vereség Kaposvárott a Rákóczitól, majd fájó kudarc otthon a Fáy utcában a Nyíregyházától. Így lett az aranyból bronz. Ám a mi aranylábú gyerekeink kupadiadallal vigasztalódtak. S maradt még egy hasonló élmény 1986-ból, a Fradi elleni finálé a Népstadionban, húszezer néző előtt, ami gól nélküli döntetlennel zárult. Tizenegyesekkel (és tegyük hozzá, jobb játékkal…) került a Fáy utcába a serleg. 
Izsó Ignác akkor is játszott. 
És a mi driblikirályunk épp ma hatvanöt esztendős.
S, ha olykor beszélgethetek vele telefonon, vagy ritkán személyesen, még mindig zavarban vagyok.
Mert hát nekem mégis ő volt – és ő maradt a legnagyobb kedvencem.
Révész Sanyi olykor még most is énekel – Izsó Náci pedig ha csak teheti, kint van a Vasas-meccseken.
S ha őket hallom, látom, az olyan, mintha még mindig a kamaszkoromat élném. 
Illúzió az egész – de ha a testet nem is, legalább a lelket fiatalon tartja.
A Vasas-család nevében írom: Vigyázz magadra Nácikám! Még jó sokáig.
A hetedik megnyerése után majd ott kell állnod valamikor a pálya közepén. Hogy mi sírva-nevetve ünnepelhessünk.