Vodka a síron

Szenvedélyesek vagyunk.
Enélkül megette a fene az egészet. Ha nincs szenvedély, szeretni s gyűlölni sem tudsz igazán. Ha nincs szenvedély, csak ücsörögsz egykedvűen a lelátón s azt mondod: unalmas ez a lassú passzolgatás. De mi szenvedélyesek vagyunk és lelkesedünk évről-évre, évtizedről-évtizedre, mondván: majd most eljön a mi időnk. Eljön megint. Úgy, mint a hatvanas-hetvenes években, amikor mi voltunk a legboldogabbak, a legbüszkébbek, tán még a dózsásoknál is jobban, pedig azok nyerték sorban a bajnoki címeket, egyiket a másik után. De imádnivaló csapatunk volt, olyan futballistákkal, akiket rajongásig szerettünk. De ez az írás most nem róluk szól elsősorban. Nem a nagy kedvencekről. Mert ültünk mi együtt 1976 tavaszán minden rangadón a stadionban. Ott volt mellettem Pinyőke meg Bocsi is. S persze Pinyőke hozta azt a piros-kék zászlót, amit az anyukája varrt, és lengette az első perctől kezdve. Közben üvöltöttünk, énekeltünk, s amikor Müller Sanyi passzolt Gass Pistához, az meg Zombori Sanyit játszotta meg, ő indította Várady Béluskát, aki meg Izsó Nácit ajándékozta meg egy körzővel kirajzolt gyönyörűséges beadással…  akkor azt kiabáltuk teli torokból: „hol a labda… hol a labda…”
De kiabáltunk mi mást is.
Például Piramis koncerten valami olyasmit, hogy: „Tél volt, hó esett, s jöttek az ünnepek…”
Mámorító, mámorító ifjúság.
S ha éppen nem volt Piramis koncert vagy kettős meccs a stadionban, mi akkor is együtt voltunk. Pinyőke, Bocsi, Nagy Balázs, Rixer Géza, Huszárik Laci, Dálnoki Laci és a többiek. Nap mint nap együtt voltunk a vörös salakon. Piros, kifakult Vasas Sportiskola feliratú mez volt rajtunk, és mi futottuk a „Coopert”, dobáltuk az imitt–amott szakadt medicinlabdát, át- és átugrottuk a gumikötelet, aztán belefeledkeztünk a játékba.
Vasas-futballisták voltunk.
S nem volt ennél izgalmasabb, csodálatosabb dolog a Földön. Abban a csapatban játszani, amelyet rajongásig szerettünk. Azt a címert viselni minden nap a tréningen és hétvégén a bajnokin, akár még az Április 4. Gépgyár ellen is. Pinyőke velem együtt húsz kilós gyerek volt, egy közepes szélroham átfújt bennünket a vörös salakról a feketére, ám Bocsi... ő bizony bivaly volt, izmos legény, aki pofán vert bárkit, ha a helyzet úgy hozta.
Szenvedélyesek voltunk.
Szenvedélyesen szerettük a klubot, amelyben játszottunk, és nem is volt más célunk, mint életünk végéig Vasas-címeres mezben rohangászni. S akkor, 1976 tavaszán a csapat - az addig botladozó csapat - is megajándékozott bennünket földöntúli pillanatokkal. Már Rudi bácsi ült a kispadon, aki azt ígérte visszatérésekor, hogy: „Három éven belül bajnoki címet nyerünk!” Sírtunk, nevettünk, hittünk, kételkedtünk, bíztunk és féltünk. Megannyi érzés kavargott bennünk, merthogy az az 1975-ös ősz egyik zakót hozta a másik után. Három-egyre kaptunk ki a Honvédtól a teltházas Népstadionban, Kocsis Lajos - a Csikó - feltartóztathatatlanul futballozott, a mi középpályás sorunk pedig úgy állt föl, hogy: Bódi – Zombori, Szíjgyártó. Aztán az Újpest ugyancsak hetvenezer néző előtt vert bennünket egy-nullra Nagy Laci góljával, majd a Fraditól is kikaptunk kettő-egyre. S ha még ez sem lett volna elég, az MTK a Hungária körúton ugyancsak kettő-egyre nyert.
Mi meg nem győztünk szégyenkezni.
De a tavasz - az akkoriban szokásos Vasas-tavasz - mindenért kárpótolt. 
Edzettünk hétköznap, nyeltük a port a vörös salakon, hétvégén ki-ki meccset játszottunk a Fradival, az Újpesttel, a Honvéddal, a KSI-vel. Több-kevesebb sikerrel. S ha jöttek a rangadók, mentünk a táborba. 1976 tavaszán egyik ámulatból a másikba estünk, négy-egyre vertük az MTK-t, három-kettőre a Fradit. Az olyan meccs volt, amelyről napokig áradozva írt a sajtó. Már a félidőben három-kettőre vezettünk, Zombori Sanyi, Kovács Kokó Pista és Komjáti Bandi góljával. A Népsport azt írta: „A gólhelyzetek és a játék képe alapján könnyen alakulhatott volna másképp az eredmény, de ez a megállapítás nem azt jelenti, hogy a Vasas nem szolgált volna rá a győzelemre…”
Aztán három-nullra vertük a Honvédot - az volt a nyolc-hármas Újpest-Fradi előmeccse -, majd öt-négyre az Újpestet.
Ott kellett volna megállítani az időt.
Azon a tavaszon.
De onnantól felgyorsultak az események. 
A Vasas a következő évben megnyerte a bajnokságot. S mi, a klub ifistái a lelátón nagyképűen néztünk körbe, hogy lám, lám, mi is idetartozunk. Aztán, amikor a Zalaegerszeg elleni bajnoki végén bemászott a pályára ünnepelni több ezer ember, mi abban a hitben, hogy majd a következő napon az edzésen úgyis a nagyok közelébe férkőzünk, a nézőtérről néztük a népünnepélyt.
S majd eljött az a pillanat is, amikor levettük a Vasas-dresszt.
Mert le kellett vennünk.
Az ifiből kiöregedve már valóban csak a legtehetségesebbek kerültek be még a tarcsi keretébe is, ők kaptak úgymond szerződést, tíz gyerekből talán egy vagy kettő. Mindhárman elköszöntünk a Fáy utcától – játékosként legalábbis. Ám a rajongás, a klub iránti szerelem nem szűnt meg – soha nem szűnhetett meg. 
Pinyőke néhány napja felhívott.

Zokogott a telefonban. Azt mondta, Bocsi meghalt, és ő ezt képtelen felfogni. Pinyőke, vagyis dr. Pintér András 1993 óta él Angliában, elismert ortopédsebész, egy scarborough-i kórházban - ár írtam róla a Vasas Futball Klub oldalán. Már írtam, hogy a rajongása a ködös Albionban sem szűnt meg, ha itthon van, az első dolga kimenni a pályára. S viszi magával azt a réges-régi piros-kék zászlót. Az a híres, precíz doki immár hatvan esztendősen ugyanolyan gyerek a lelátón, mint amikor együtt ugráltunk, üvöltöttünk a táborban. Büszke lehet a gyerekeire: lánya Ada, aki népszerű televíziós személyiség, műsorvezető, és szerencsére a gyönyörű édesanyjára hasonlít - a fia pedig olyan egyetemen tanult és olyan végzettséggel büszkélkedhet, amelyről itthon még csak álmodni sem lehet. Pinyőke zokogva hívott fel és mondta, hogy meghalt Bocsi - akkor én már tudtam, mert egy korábbi csapattársunk sms-ben megírta a drámát.
Bocsi, vagyis Boskovics László még hatvan sem volt.
Remek balhátvéd volt, erős, labdabiztos, energikus. Pinyőke szerint éppen olyan, mint Jordi Alba a Barcelonában. Még külsőre is. Csakhogy az ő élete egészen másként alakult. A Lehel piacon dolgozott hajnaltól késő estig, már egy órakor pakolta a gyümölcsöket, zöldségeket, hogy a stand - ott a piacon - felkészülten várja a vásárlókat. Nyomta a melót, a kétkezi melót és közben - ha csak tehette - ott volt a Vasas meccsein. Két gyönyörű lánya született: Évi negyven, Ildikó harminckét esztendős.
Nagyjából egy hónapja temette el élete párját.
Negyven évig élt az asszonnyal, akit ötvenhat évesen vitt el a gyilkos kór, hosszú szenvedés után. Azt mondják, megváltás volt számára a halál. Bocsi lelkét felőrölte imádott társa haláltusája. Soha nem házasodtak össze, az asszony, aki két lánnyal ajándékozta meg őt, többször mondta viccesen: "Majd akkor vehetsz el, ha negyven évet lehúzol mellettem".
Már nem tudta elvenni. 
A temetés után két lánya tartotta benne a lelket és ő akkor azt mondta a gyerekeinek: „Meglátjátok, anyátok után megyek…”
Néhány nappal ezelőtt nem ment be dolgozni.
Hiába várták a piacon, hiába hívták telefonon a gyerekei, semmire nem reagált. Zuglói lakása ajtaját feltörték, ott feküdt az ágyon holtan Boskovics László, egykori Vasas-játékos. Annak a Boskovics Jenőnek a fia, aki nekem atyai jó barátom volt, kollégám a Népsportnál, s aki ugyancsak rajongásig szerette a Vasast. Ugyanabban az ágyban hunyt el, ahol egy hónappal korábban a párja.
A gyermekei megrendülten álltak apjuk mellett. Ildikó, a kisebbik lány kinyitott egy üveg Royal vodkát, s azt mondta: „Apu, ez volt a kedvenced, és azt mondtad, ha egyszer majd meghalsz, tegyenek a sírodra egy pohár vodkát és egy doboz sört.”
Az első diagnózis szerint trombózis végzett vele. 
Pinyőke azóta sok vasasos csapatképet küldött nekem.
Ott vannak rajta ők ketten, velem együtt. Mosolygunk és bizakodva nézünk a fényképezőgép lencséjébe – és bizakodva tekintünk a jövőbe. Talán mi hárman voltunk a legelvakultabb Vasas-drukkerek abból a korosztályból, nekünk többet, sokkal többet jelentett az a címer, mint a legtöbb játékostársunknak. Mi sírtunk, ha kikapott a Vasas.
Mi megcsókoltuk a címert, ha gólt lőttünk. 
Vajon ugyanezt jelenti-e ma egy utánpótlás-játékosnak maga a klub, ahol játszik, ahová tartozik? 
Megvan-e a szenvedély, a mindent elsöprő szenvedély bennük – ahogy bennünk megvolt? Ott lesznek-e majd a Vasas-stadionban, ha az élet később máshová sodorja őket?
S öregedő fejjel képesek lesznek-e ugrálni, vadul ugrálni majdan egy-egy Vasas-gólnál? 
Ahogy Pinyőke, ez a híres-neves, Angliában élő orvos teszi, kezében a gyerekkorban kapott piros-kék zászlóval.
Szenvedélyesek vagyunk.
És dühösek, ha a Honvéd hetet rúg nekünk edzőmeccsen. S világvége hangulatban éljük meg immár a negyedik szezont a másodosztályban – és sírunk, amikor vodkát és sört viszünk Bocsi sírjához.
Siratjuk a barátot, az elvágtatott éveket, az elszalasztott lehetőségeket. 
S mindenekelőtt azt, hogy nem vigyáztunk egymásra.