Új motor, de nem a Röppentyű utcából

Talán az volt a legjobb meccsed. Hideg, téli hangulatú márciusi délután volt az, és mi úgy mentünk ki a Fáy utcába, dideregve, hogy jó lenne legalább egy pontot elcsípni a fénykorát élő Győr ellen. Az ország a nyolcvanas évek elején egyszer csak elkezdte tisztelni és egyre lelkesebben figyelni a Verebes-féle ETO-t. A Mágus keze alatt olykor örömfocit játszó, közönségszórakoztató futballal előrukkoló csapat állt össze. A győri stadionban tíz-, húszezer néző előtt kevés babér termett az ellenfeleknek.

De a Rába azon a napon Angyalföldön vendégszerepelt.

Az akkorra már fényét, rangját, nimbuszát vesztett Vasashoz érkezett, esélyesként. Hol volt már a 77-es bajnokcsapat varázsa, és az aranyérem utáni vágy? Pedig voltak jó játékosaink, a kispadon ráadásul Rudi bácsi ült. Cúgos, havas délután volt az, de a lelátón ötezren nézték ahogy kikocog a pályára a két csapat. Nálunk Kiss Laci és Borostyán Misi elöl, a vendégeknél pedig Szabó Ottó, Hajszán Gyula, Szentes Lázár és Weimper István rohamozta Kakas László kapuját.

A győriek kapusa pedig Mészáros Ferenc volt.

A Bubu.

Életünkben először örültünk annak tiszta szívből, hogy az imádott Bubu egyre idegesebb. Mert a korábbi önmagát kereső Vasas csodálatos ajándékkal lepte meg kitartó szurkolóit. Előbb Birinyi Pista, majd Borostyán Misi, később Kiss Laci talált a győri hálóba.

Aztán jöttél te, Lacikám!

Valahogy megnyugvást jelentett nekünk, ha ott voltál a pályán. Leállíthatatlan motor dolgozott benned, amely nem a közeli, Röppentyű utcai piacról, hanem Jászberényből került a Fáy utcába. Annyit futni, bevallom kevés Vasas-játékost láttam, mint téged! A kezdő sípszótól kezdve az utolsó utáni pillanatig küzdöttél, hajtottál, és mi tiszteltünk ezért.

Pecha László, a leállíthatatlan.

Valahogy így gondoltunk rád, pedig nemcsak annyit futottál, mint Forrest Gump, hanem a labdával is remekül bántál. Futtában, vagy épp kis területen, okosan megoldva. 186 mérkőzésen viselted az imádott (és általad valóban imádott…) piros-kék mezt. És lehetett volna ez több, sokkal több is. Csakhogy a jobb oldalon, védőként Farkas Tibivel, a középpályán Szijjártó Pistivel, a Szijjassal kellett megküzdened olykor a csapatba kerülésért.

Ezért aztán néha balhátvédet játszottál.

De azon a téli délutánon, 1985. március 9-én, szó szerint felszántottad a jobb oldalt. S az ETO elleni meccs 69. majd 78. percében túljártál Bubu eszén.

Vasas-Győr: 5-0!

Az a két Pecha-gól is kellett ahhoz, hogy újra a régi, szép idők visszatérését emlegessék a drukkerek és az újságírók. S ha nem is lett megint nagy csapatunk, de esztendő múltán kupagyőzelmet ünnepelhettünk, s te, Laci, azóta is büszkén mondhatod, hogy 81 és 86 a pályafutásod csúcsa, a két MNK diadallal.

Végigfutballoztad a nyolcvanas éveket Angyalföldön.

S az egyik legutolsó jelentet, a szegedi osztályozó volt, a Szabó Gyula-féle kezezéssel, Szabadi Laci tizenegyesgóljával – a drámai bent maradással.

Hová jutottunk az évtized végére?

De ez már költői kérdés. Azóta mélyebb, sokkal mélyebb válságokat éltünk át. Ma is másodosztályú csapatunk van, több-kevesebb sikerrel. De te, Laci, soha nem szakadtál el a Vasastól, a vasas-léttől, a klubtól. Ahányszor beszélünk, mindig az a téma: mi lesz szeretett csapatunkkal?

Nyerünk-e még valaha bármilyen trófeát?

Mert te, Laci, azzal a motorral ott a mellkasodban, a fájdalmas kudarcokkal teli nyolcvanas években is megmutattad, mit jelent tiszta szívből küzdeni egy címerért.

Mondjuk két kupagyőzelmet.

60 éves lettél, őszülő hajú örökifjú, aki vasasos lesz és marad, míg világ a világ.

Boldog Születésnapot, Lacikám!