Száz év magány

„ A tükrök (vagy trükkök) városa szétszóródik a szélben és kihull az emberek emlékezetéből, mihelyt Aureliano Babilonia végez a pergamenek megfejtésével, és hogy mindaz, ami írva vagyon bennük, öröktől fogva és mindörökre megismételhetetlen, mert az olyan nemzetségnek, amely száz év magányra van ítélve, nem adatik még egy esély ezen a világon…”

Szólhatna ez az írás Macondóról, az aprócska kolumbiai településről, amely egyszer csak felkerült a térképre, mintha mindig is létezett volna az idők kezdete óta. Pedig Macondo a Nobel-díjas írónak, Gabriel García Márqueznek köszönheti a létét – erre a névre keresztelték át az író szülőfaluját. De szólhatna akár a nem is oly távoli, chilei Concepciónról is, ahol 1967 óta működik (vagy inkább működött…) a Farkas János-rajongói klub, ahol 2009-ben felavatták a húsz évvel korábba elhunyt Vasas-ikon domborművét. 

Szólhatna ez az írás Farkas Jancsiról is, az angyalföldi klub történetének egyik legragyogóbb csillagáról, aki 1968. november 6-án immár kilencedik alkalommal lépett pályára Dél-Amerikában, és aki azon a napon a világválogatott szerelését húzhatta magára.
A meccset a riói Maracanã Stadionban rendezték visszafogott érdeklődés mellett. Meglepő módon nem telt meg a 200 ezres aréna, alig százezren figyelték, ahogy a brazil válogatott Carlos Albertóval, Clodo Aldoval, Tostãoval, no meg a királlyal, Pelével a soraiban kikocog az üdezöld gyepre, mintegy megünnepelve hazája tíz évvel azelőtti, Svédországba elért világbajnoki címét. Az ellenfél a világválogatott csapata, s ezt most büszkén írhatom le, meglepve a karantén-videókon felnőtt, bezárt ifjúságot: négy honfitársunk is szerephez jutott: három fradista - Albert Flórián, Novák Dezső és Szűcs Lajos - no meg a mi imádott Farkas Jancsink. A hazaiak kapuját Picasso védte, és rajzolni sem lehetett volna szebb gólt, mint amit a vendégművészek szereztek: a virtuóz Dragan Džajić beadott, majd jött a Császár, Albert Flóri, aki a hálóba pöccintett. Ennek ellenére kettő-egyre nyertek a brazilok, de ott és akkor, azon a gálameccsen senkit sem érdekelt az eredmény.

De most ne menjünk vissza a legendás időkhöz. Hagyjuk Macondót, a chilei Concepciónt és hagyjuk a Vasas fénykorát. 
Az időutazás ezúttal 2003-ban landol. Abban az évben, amikor megszűnt a Vasas. Megszűnt, mert néhány tollvonással megszüntették. Mindez csupán azért fontos most, mert mi, Vasasok újraélhetjük mindazt, amit akkor ránk sózott az élet.
 
Fél évig nem volt meccs.
Ebben mi voltunk az úttörők, ilyesmit sem fradista, sem újpesti, sem kispesti nem élhetett át, ám most megadatott, az „élmény” szombathelyinek, békéscsabainak, nyíregyházinak, szegedinek – újra nekünk. Mi mesélhetünk néhány fröccs elfogyasztása közben, emelkedő vérnyomás kíséretében, a falat püfölve, kavicsot rugdosva, egyre hangosabban szitkozódva, az emlékek hatása alá kerülve, azokról a napokról, hetekről és hónapokról. Pokol volt az, afféle végítélet.

Akkor is kerestük az okokat, s kerestük a helyünket a világ futballtérképén, ahol egykoron szép, vastag, piros és kék filccel írták és rajzolták fel a Vasas nevét. 
Most is itt állunk a semmi közepén, rosszkedvűen, hitet, jókedvet, reményt, jövőképet vesztve, és egyfolytában azt mondogatjuk: újabb évet vesztünk, újabb esztendőt vesznek el tőlünk. 

Mi, öregedő félben lévő Vasasok versenyt futunk az idővel, riadtan nézzük a naptárat, mikor lehet megint újra bajnoki címért küzdő NB I-es csapatunk?
Mikor fogadhatjuk az új stadionban a Fradit, az Újpestet, a Honvédot…
És most megint átkozzuk a balsorsot. 
Szidjuk a döntéshozókat, az MLSZ elnökségét, a jóistent, és közben elfeledkezünk arról, hogy elsősorban magunknak köszönhetjük: az őszi tétova, tanácstalan játéknak, a kihagyott ziccereknek, a bunkerfutball ellen begörcsölt, ötlettelen játékunknak is köszönhetjük mindezt.

Jó lett volna, ha a pályán dől el a feljutás. Az lett volna az igazi, a fair play szellemének megfelelő megoldás. Mi készültünk rá. A Vasas edzett, a Vasas dolgozott, a Vasas várta a folytatást.
Mindhiába.
Hallani ezt-azt, hogy melyik klub vezetői tiltakoztak fennhangon a folytatás ellen. Alig néhány csapat vállalta és akarta, hogy legyen meccs, hogy a zöld gyep adja meg a végeredményt és ne a háttér, ne a „kinek az érdeke erősebb…” kezdetű sakkjátszma.

Hiányzik a meccs.
Hiányzik a csapat, a lelátó hangulata, a kiabálás, a gólöröm, a Vasas-lét. 
Mi ezt egyszer már átéltük 2003-ban, amikor egyszerűen kizártak, eltüntettek, leradíroztak bennünket. Mi voltunk az első és egyetlen olyan klub, amellyel példát statuáltak, hiába a hat bajnoki cím, a négy kupagyőzelem, a dicső múlt, a népes szurkolótábor – nem kértek belőlünk.
Ötven millió forintos ligatartozás miatt.

Az ember keze ökölbe szorul, ahogy visszapergeti azt az időszakot. A Pápa elleni meccset, amelyet már nem engedett megrendezni a szövetség, mégis pályára lépett az akkor már kizárt, megszüntetett Vasas, no meg a Pintér Attila edzette Pápa. Aki ott volt, lehettünk talán ezerötszázan-kétezren, soha nem felejti el azt a kiábrándultságot, ürességet és fájdalmat. 
A Vasast akkor az ötödosztályba sorolták, és mi azt gondoltuk, hogy a történet – a mi szenvedélyes, érzelmekkel teli történetünk – a csapattal együtt ott és akkor ér véget. 
Nem sokkal később koszorú került a Fáy utcai stadion zöld gyepére. Sokan, nagyon is sokan sírtak a búcsúceremónián, mintegy eltemetve mindazt, ami lányoknál, asszonyoknál, a rock and rollnál fontosabb volt – a csapatot. 

Soha nem felejtem el, azon a tavaszon egyszer besétáltam az üres stadionba… A gaz már lelkesen és vidáman kukucskált a betonlapok közül, a kapuk ott álltak árván, mintegy lövésre, gólra várva, a lelátók ásító üressége belecsípett az ember szívébe. Ültem a tök üres nézőtéren, becsuktam a szemem és jöttek vissza az emlékek… Ahogy a tábor tombolt, ahogy az ülőhelyi rész megtelt, ahogy a régi klubház erkélyéről Cunika, a legendás titkárnő sikítozott, kiabált. Azon a tavaszon drága Rudi bácsi szervezett egy ulibuli meccset. Korábbi Vasas-játékosokat hívott meg, hogy futballozzanak egy jót és hirdessék a világnak, hogy a Vasas nem halt meg, hogy itt igenis pattog a laszti, zizzen a háló és van élet…
Sírtunk akkor is.
Sirattuk magunkat, az eltemetett, elveszített álmainkat.

Fél évig nem volt Vasas.
Fél évig nem volt igazi meccs.
Most ugyanezt éljük át, igaz, egészen más okból. 
A világjárvány vesztesei, ahogy a különböző portálokon olvasni: a „Füzesgyarmat és a Vasas…”
Már megint mi.
Bíztunk benne, hogy a szövetség vezetői kitalálnak majd valamit a folytatásról, hiszen kilenc (!) forduló még hátra volt az NB II-ből, az nem kevés idő és lehetőség, abban bőven benne van bármi. 
Bíztunk a folytatásban, hogy akár egy rájátszás, egy osztályozó (nevezzük bárhogy…) lehetőségében. Hogy lesz lehetőségünk bizonyítani, bebizonyítani, hogy most már valóban az NB I-ben a helyünk, erős a keretünk és egyre erősebb, egyre irigylésre méltóbb a hátterünk. 

A száz év magány – ahogy Márquez írta – nekünk kétszer fél év magányt jelentett - és jelent még mindig. 

A szurkoló szíve megszakad, ahogy nézi a fotókat a készülő, elszánt, folytatásra váró játékosainkról. Ahogy olvassa Nagy Miklós sportigazgató indulatoktól mentes, ám igencsak fájdalmas lelkületről tanúskodó nyilatkozatait.

Akkor, 2003-ban elérhetetlennek tűnt, hogy belátható időn belül NB I-es lesz a Vasas.
Most, 2020-ban reményeink és vágyaink szerint egy esztendőt kell várni erre.

S Márquez gyönyörűséges regénye úgy fejeződik be, hogy aki száz év magányra van ítélve, annak nem adatik meg még egy esély a világon.
Macondón mindez érvényes lehet.
A chilei Concepciónban még most is ott van Farkas Jancsi domborműve.
Budapesten, a Fáy utcában minden és mindenki új esélyt követel.
Esélyt, hogy a dicső múlt összeérjen, egybeolvadjon az elképzelt jövővel.