Perui történet

Talán ráérsz most, ifjú vasasos, viszonylag kevesebb a buli, szűkösebb a tér a randevúkhoz és jut idő elmerengeni az élet nagy dolgain. De ne rémülj meg, nem egy öregember unalmas okoskodását, száraz bölcselkedését és idegesítő, elavult közhelyeit olvashatod most. Ha már abbahagytad a rövid sprinteket a kisszoba és a spájz között, befejezted a dekázást az erkélyen, és apáddal abbahagytátok a rövid körömpasszok gyakorlását a nappaliban, akkor kicsit merülj el a múltban, és talán fogod érteni, miért is írok erről a perui történetről.

Ifjú vasasos, te is látod, és aggódó szüleidtől hallod épp eleget, hogy a világ a feje tetejére fordult körülöttünk. Minden változóban van: Cristiano Ronaldo például a Juve edzései helyett a saját medencéje partján erősít, és sok-sok pénzzel segíti a járvány elleni küzdelmet, a Barcelona futballistái nemes gesztust gyakorolva mondtak le jelentős summáról, még folytathatnánk a sort…

A futball az utóbbi években, sőt évtizedekben egyre inkább a pénzről, a megtermelt profitról szólt. A játék szépsége mellett – vagy épp helyette. De ennek vége, az „új élet” már egészen másfajta szabályok szerint zajlik, ha nem is a zöld füvön – a háttérben mindenképpen. Felértékelődik, sőt talán a szó átvitt és valódi értelmében is aranyat érhet a klubhűség: a ragaszkodás a csapathoz, a címerhez, a mezhez.

Olyan akadémián nevelkedsz, ifjú vasasos, amelynél – s ezt most talán mindennél fontosabb kihangsúlyozni – igenis megvan a megfelelő háttér az újrakezdéshez, a tulajdonos a járvány közepette is folyamatos munkával tartja kezében az irányítást – a jövőépítést. A háttér adott, a háttér biztonságot nyújthat, és ez a háttér megteremtheti annak a lehetőségét, hogy te előre lépj, fejlődj, és igazi futballista váljon belőled. Olyan játékos, aki szereti a Vasast, aki ragaszkodik a címerhez, aki itt nőtt fel, és akiből itt lesz profi labdarúgó.

Illúzió?

Túl szép, már-már mesebeli történet?

Aligha.

A világválság a sportot, klubokat (még a legnagyobb klubokat…) is fenyegető, szűkülő anyagi lehetőségek, egészen másfajta üzlet- és játékos-politikát igényelnek. Az utánpótlás-nevelés a saját gyerekek mélyvízbe dobása mindennél fontosabb lehet.

De elég az okoskodásból, azt ígértem, nem untatlak ilyesmivel!

Éppen ezért ugorjunk is az időben 1971. februárjáig, amikor is a Vasas csapata dél-amerikai túrára indult. Erős keret volt az, telis-tele válogatott játékosokkal, klasszisokkal, közönségkedvencekkel: Mészáros Ferenc, Mészöly Kálmán, Ihász Kálmán, Müller Sándor, Puskás Lajos, Farkas János, Tóth Bálint, Várady Béluska… Néhány név az utazókeretből.

És ott volt egy bizonyos Köböl István is.

A tizennyolc esztendős fiatalember korábban a Hajógyár csapatából került a Fáy utcába, az egész családja Angyalföldön élt, rajongásig szerette a Vasast. Nos, Köböl István álma ott és akkor valóra vált, gyerekfejjel került be az ország egyik legjobb csapatába, még ha csak egy dél-amerikai túra erejéig is. Tehetséges fiúnak tartották, olyannyira, hogy magára is húzhatta a magyar ifjúsági válogatott meggypiros mezét. Sőt, kezdőként léphetett pályára 1971. április 4-én – a bécsi Práter Stadionban – az osztrákok elleni korosztályos válogatott meccsen, Várady Béluska, Gass István, Komjáti Bandi, és az ugyancsak vasasos Vedrődi Tamás társaságában. A mi gyerekink nyertek öt–nullra, majd a főmeccset is Magyarország csapata nyerte kettő–nullra, Bene Ferenc két találatával a Práter negyvenezer nézőjének nagy bánatára. Az volt az a mérkőzés, amikor Mészöly Kálmán a két évvel korábbi, marseille-i csehszlovákoktól elszenvedett világbajnoki pótselejtező után húzhatta újra magára a címeres mezt – igaz, egyben utoljára is, hiszen megsérült, és negyedóra elteltével végleg elhagyta a zöld gyepet válogatott labdarúgóként. De ott, és akkor láthattuk ismét a hosszú-hosszú sérüléséből felépült Albert Flóriánt is a legjobbak között.

Szóval Köböl István elindult Dél-Amerikába… És olyan túrán vehetett részt, amely megannyi élménnyel ajándékozta meg a helyieket, és amely igencsak öregbítette a Vasas hírnevét. Az angyalföldi alakulat méltó volt régi hírnevéhez, már ami Dél-Amerikát illeti. Az első meccsen három–kettőre nyert a Deportes Concepción ellen, a helyiek pedig annyira beleszerettek a mi imádott piros-kék csapatunkba, hogy a második legnagyobb chilei településen 2009-ben emléktáblát állítottak – Farkas Jancsi tiszteletére.

Egészen különleges, megható, felemelő gesztus!

A túra további találkozóin az ecuadori Barcelona SC-t is legyőzte a Vasas kettő–egyre, a helyiek itt is úgy élték meg a magyar csapat vendégjátékát, mint valami életre szóló különleges élményt. Nem győzték hangoztatni, hogy ez semmivel sem kisebb esemény itt, mint a Real Madrid, a Santos, az FC Barcelona, a Benfica és a fénykorát élő Újpest látogatása.

Aztán a következő összecsapásra immár a tengerszint fölötti 3400 méter magasan található Cuzcoban került sor, gól nélküli döntetlennel. Majd jött a finis, a ráadás, a slusszpoén: Limában, Peru fővárosában, több mint hatvanezer néző előtt a helyi nagy kedvenc, az Alianza Lima ellen. Ezen a meccsen így állt fel a Vasas: Mészáros – Váradi Ottó, Mészöly, Kovács Ernő, Ihász – Müller, Lakinger – Molnár (Púpos), Puskás, Farkas, Várady Béla. Hiába lépett pályára a limaiaknál a nyolcvanegyszeres válogatott extraklasszis Teófilo Cubillas, hiába szerzett gólt ez a zseniális labdarúgó, a meccset három-kettőre a Vasas nyerte.

Köböl István ezen a találkozón nem lépett pályára, ám így is életre szóló élmény részese lehetett. A túráról egyébként készült egy fotó, a játékosok – Farkas Jancsi, Mészöly Kálmán és a többiek – civilben csodálatos műemlékek, egy letűnt kor maradványai előtt állnak mosolyogva, s ott van közöttük a világos hajú, elszánt tekintetű, tizennyolc esztendős Köböl István, az edző Machos Ferenc, no meg a világklasszis Farkas Jancsi között. Amikor a Vasas hazatért Dél-Amerikából, Köböl Istvánt nem sokkal később behívták katonának, majd onnan a másodosztályú 22. számú Volánhoz került, és ott játszott évekig. Ám a Vasastól, imádott csapatától soha nem szakadt el. Ő lehetett volna a legbüszkébb tavaly ősszel, amikor unokája, Köböl Krisztián bemutatkozhatott a Vasas felnőtt csapatában, ám sajnos a sors ezt nem adta meg neki, tavaly nyáron hunyt el.

Ez a történet nem elsősorban a Vasas legendájáról szól. Mert a Vasas legendás, ez most 2020-ban is kijelenthető.

Sokkal inkább a klubhűségről, a valahová tartozásról, a családi hagyomány folytatásáról szerettem volna írni. A Köböl-család – a nagypapa, a papa, na meg az unoka (az akadémia és a felnőtt csapat játékosa) – rajongásig szereti ezt a klubot. S ha egyszer ez az átkozott vírus feladja a küzdelmet, és eltűnik, talán örökre, akkor mindez fontossá, nagyon is fontossá válhat. Ha újraindul az élet, ha újraindul a bajnokság, rajtatok lehet a sor, ifjú akadémisták, akik talán arra vágytok, hogy Vasas-mezben eljuthassatok Peruba.