Lőjj, Dara, Lőjj!

Elfelejtettünk téged, Dara.

Ez a mi bűnünk, és csak magyarázkodhatunk miatta. Elfelejtettünk, amikor egyik pillanatról a másikra abbahagytad a futballt. Ott volt Farkas Tibi, az új jobbhátvéd, és úgy voltunk vele, megérett a váltás, eljárt feletted az idő. Könnyen, túlságosan is könnyen lemondtunk Rólad, pedig a Vasas-futballtörténelem talán egyik legjobb szélső hátvédje voltál. Miközben olyan játékosok szerepeltek a posztodon, mint Kárpáti Béla, Bakos Sándor, vagy Fábián Tibor. Valamennyien felhúzhatták a címeres mezt, szövetségi kapitányok bíztak bennük, olykor klasszis teljesítményt nyújtottak – mégis azt mondom, nekem te voltál a legjobb, Dara.

Ennyi év távlatából, immár öregedő fejjel, kár lenne tagadni, hogy kamaszként olyan szerettem volna lenni, mint te.

Erős, jóképű, önbizalommal teli, mosolygós férfi. Akinek mezén ott feszült az a gyönyörű Vasas-címer.

Nézem sokszor azt a fotót, amikor épp kezet fogsz és zászlót cserélsz Johann Cruyffal. A kép a Camp Nou Stadionban készült 1975. november 26-án. A Vasas csapatkapitányaként választasz éppen elegáns, hófehér szerelésben. Veled szemben a holland szuperklasszis gránátvörös-kékben, és akkor is ott van valami megmagyarázhatatlan halvány mosoly a szád szegletében. Kikaptunk három-egyre Barcelonában, de a visszavágóra a zord decemberi zimankó ellenére is kimentek negyvenezren a Népstadionba. Mi űztük, hajtottuk a csapatot, és bár kikaptunk egy-nullra, a folyamatos támadások, bátor játék vastapsot eredményeztek.

Akkoriban voltál a csúcson, Dara. Mi, piros-kék zászlót lengető, lelkes drukkerek lenyűgözve figyeltük, ahogy le-föl száguldozol a jobb szélen. Keményen beleállsz a csatába, a párharcokba, hogy aztán egyszer csak meglódulj, feltartóztathatatlanul, egy csel, két csel, aztán jöhetett a megannyi pontos beadás, centerezés.

Utána olvastam, Machos Ferenc vitt hátra jobb bekknek, merthogy csatárként szerződtetett a Vasas 1969-ben a Csepeli Papírgyár csapatától, hogy aztán szélsőből előbb fedezet, majd jobb bekk legyél.

1971. október 30-án négy-egyre vertük a Hungária körúton a rendkívül tartalékos MTK-t. Müller Sanyi és Farkas Jancsi is duplázott, az összeállításban a neved rögtön Tamás Gyula, a kapus után következett. A védelmünk sokáig úgy festett, hogy: Török, Fábián, Vidáts, Ihász.

Elfelejtettünk, Dara.

Süket duma, hogy ez az élet rendje. Gyakorlatilag egész pályafutásod alatt a Vasast szolgáltad, mégis olyan könnyen engedték el a kezed, mint egy megunt feleségnek, aki hadd menjen, amerre lát, majd jön helyette az ifjú tündérlány. Többet, sokkal többet érdemeltél volna a klubtól. Tudom is én, valami gyerekcsapatot, amelyet trenírozhatsz, technikai vezetői állást, bármit, csakhogy maradj a Fáy utcában.

Lehet, hogy Te sem akartad ezt.

Miért nem harcoltál Dara? Miért hagytad, hogy a számodra idegen civil lét a hétköznapok flanelinges, szövetnadrágos csatái a munkahelyen, a házasélet buktatói a magánéletben egyszerűen elsodorjanak? Maguk alá temessenek.

Mert a pályán óriási küzdő voltál! Az interneten bármikor visszanézhető – az 1973. június 13-án – a Népstadionban rendezett magyar-svéd világbajnoki selejtező. A te második válogatottságod, amikor először voltál kezdő címeres mezben. Mekkorát harcoltál a klasszis Sandberggel, vagy egy jelenet, amikor szinte percekig birkóztok a labdáért ott, az oldalvonal mellett. Ha azt kérdezné tőlem valaki, soroljak három felejthetetlen bajnoki meccset a Vasas történetéből, benne lenne az a Videoton elleni győzelem 1976. augusztus 28-ról. Végigüvöltöttem, tomboltam azt a kilencven percet a teltházas Fáy utcai stadionban.

Mert akkor még nagyon sokan szerették a Vasast – és a jó futballt.

Vasas–Vidi, közel tizennyolcezer néző előtt, és a fehérváriak erős csapattal jöttek, vezettek is egy-nullra, majd kettő-egyre, aztán jöttél te, Dara. Előbb jobbal, majd ballal lőttél lenyűgöző, felejthetetlen gólt a látványosan vetődő Kovács László hálójának felső sarkába.

Életed meccsét játszottad akkor.

A Népsporttól kilences osztályzatot kaptál, nem tudom, jobbhátvédként mit kellett volna még tenned, hogy meglegyen az a tízes?

Török Péter, a mezőny legjobbja.

Elfelejtettünk téged, Dara.

Nem hallottuk meg a segélykiáltásaidat, nem figyeltünk oda, amikor mondták, egyre többen mondták, hogy baj van veled, nagy baj, hogy képtelen vagy harmóniát, lelki békét találni. Amikor 1987. szeptember 20-án megjelent egy rövidke hír a halálodról, igazából fel sem fogtuk kit és mit vesztettünk. Mindössze harminchat esztendős voltál. S mi, akik ifjonti lendülettel toltuk el magunktól a halált, bármiféle tragédiát, mondván, az élet a bulizásról szól, az ifjú, vagy épp érett hölgyek kergetéséről, az önfeledt éneklésről a Zichy Kastélyban: „Jöjjön, aminek jönnie kell, ami most van, elmúlt rég, rombold le lágyan az emlékét…”

És mi leromboltunk mindent.

Téged pedig elfelejtettünk, Dara.

A temetéseden néhány tucat ember állt megrendülten, s búcsúzott egy ereje teljében lévő, korábbi harmincötszörös válogatott magyar bajnok és kupagyőztes labdarúgótól. Aztán mindenki hazaindult és közben az járt a fejekben, istenem, milyen fiatalon… Az élet futott, sprintelt, vágtatott tovább, és te, Dara a feledésbe merültél.

Halálodban sem nyugodhattál békében. 2018-ban kiderült, hogy a temetkezési hely használati ideje lejárt. A sírhelyet, amelyben szüleiddel együtt nyugodtál, újra kellett volna váltani. Vagy még a végső nyughelyedet is elfelejthetjük. Mintha nem is lettél volna – mintha nyoma sem lenne annak a csodálatos, rövid életnek.

Szégyellem magam, Dara.

Ha nem derül ki mindez, ha nem bukkan elő a hír hallatán a családod, ha nem lépnek a fiaid, a volt feleséged, és nem kerülsz át Pesterzsébetről Csepelre, immár valóban végső nyughelyedre, hogyan számolhatnánk el a lelkiismeretünkkel mi. Vasasok.

Vigyáznunk kellett volna rád, Dara.

És ne egy új sírhely miatt mondjuk: emléked örökké megőrizzük…