Két felvidéki srác a Fáy utcába ment a színház helyett…

1977-et írunk, tavasz van, a Komáromi Magyar Gimnázium 2. C osztálya már délelőtt Budapestre érkezik. Nagy dolog ez, ezekben az időkben, a felvidéki magyar nebulók életében. Este hétkor kezdődik az előadás – már nem is emlékszem, melyik pesti színházban. Napközben kis történelmi séta Budapesten, amit a többség addig csak a tévében látott. De szerencsére marad pár szabad óra így is az esti előadásig és már pattan is a fejemben a szikra. Pista barátomnak mondom – aki szintén Vasas-drukker – „te, menjünk már ki a Fáy utcába, hátha edzést tart a már biztos bajnok angyalföldi gárda”! El is gyalogoltunk, egy Budapest-térképpel a kezünkben, mert hát két falusi gyerek honnan tudhatná, melyik busz vagy villamos merre is megy a nagyvárosban.

Odaérünk, de nagy a csalódás, mert teljesen üres a stadion. Jön a mentesítő ötlet, hogy menjünk be, hátha Sterbinszky Amálék tartják ott a tréninget! Az is jó lesz, hiszen bombaerős a csapatunk női kéziben is! A portásnak megesik a szíve rajtunk – az, hogy felvidéki magyar srácok vagyunk, azonnal nyitja a sportcsarnok ajtóit!

És ott a bomba meglepetés: a kinti jó idő ellenére az „ezüstlábú bombázó”, Váradi Béla kergeti bent a lasztit! Szinte nem hiszünk a szemeinknek! Az egész csapat ott van, Mészáros, Török, Zombori, Müller, Komjáti, Izsó és a többiek, meg Illovszky Rudi bácsi! Már tervezzük is, hogy a Vasas Sport 77/2-es kiadványát (amit persze aznap sikerült megvenni és már a kezünkben szorongattuk) bizonyára aláírják nekünk az istenített sztárok. Hiszen a BAJNOKCSAPAT színes képe a borítója! 53 pont, 100–45-ös gólkülönbség és Váradi ezüstcipője . Ezzel megvan a hatodik bajnoki cím! (Sajnos mindmáig az utolsó.)

Vége az edzésnek, jönnek a bajnokok, körbevesznek bennünket és dedikálnak nekünk. Még Vinkovics gyúró is dedikálja a lapot! Határtalanul boldogok vagyunk, hogy órákat tölthettünk el a sportcsarnokban úgy, hogy kedvenceink minden mozdulatát élőben nézhettük! Szinte mámorosan tántorgunk ki a csarnokból, kezeinkben szorongatva az aláírásokkal díszített lapot. Ez ám a boldogság... Csakhogy odakint közben beesteledett! 21 óra van – atyaég! A színház! Most mi lesz?

Visszagyalogolunk valahová, ahol az autóbuszunk – meg persze Virágh tanárnő vár bennünket. „Barátom, ebből magaviseleti rontás lesz”, mondom Pista barátomnak. Osztályfőnöknőnk – aki abban volt, hogy elvesztünk – viszont pár hangosabb mondata után látja rajtunk, hogy nem volt készakarva a színházi abszenciánk, hanem egyszerűen mi még akkor sem ocsúdtunk fel a Fáy utcai ámulatból, hiszen 16-17 évesek voltunk és mindkettőnk szerelme a magyar foci, azon belül pedig a Vasas volt, és természetesen maradt is, mind a mai napig! Késő éjszaka értem haza Bátorkeszire. A család legfiatalabb Vasas-szurkolója, az akkor még csak 11 éves Attila öcsém sírva nézegette a bajnokcsapat tagjainak aláírásait, hallgatta az élménybeszámolómat!

Sajnos az én újságomnak nyoma veszett a 43 év alatt, de Szabó Pista barátomét – szigorúan kölcsönben – most is szeretettel lapozgatom.

Hát ilyen volt az én első felejthetetlen foci élményem Magyarországon.

forrás és fotó: nemzetisport.hu