Keserédes blues

Itt vagyunk hát megint, újra és újra. Csókolom, Rudi bácsi. Szerettem volna vidám, vagy valamiféle optimista kisugárzású mondattal kezdeni a születésnapi köszöntőjét, de nem megy. Pedig… s ezt maga tudja a legjobban, kitartóak, szenvedélyesek és örök optimisták vagyunk. Nálunk gyakrabban nem mondja senki, nem ismételgeti folyton, hogy egyszer majd minden jóra fordul.

Hogy eljön majd a mi időnk.

A réges-régóta várt mi időnk. Bajnoki címmel, kupagyőzelemmel. Szinte sistereg ez a két szó amikor leírom, mintha égetné a papírt. Annyira nem illik ide. Küzdünk, Rudi bácsi. Évek, évtizedek óta küzdünk. A sikertelenséggel és mindenekelőtt a vágyainkkal. Hogy újra nagy csapatnak lássuk, érezzük a Vasast, hogy büszkék legyünk arra, hogy ide tartozunk, s a klub az életünk része.

Már-már főszereplője. Ünnepelni akarunk rangadók, győzelmek után – úgy, mint régen. Az ifjúságunk újraélésére vágyunk, miközben már nincs erőnk végigtáncolni egy Rolling Stones koncertet, és már nem ugraszt talpra a Gimme Shelter sem. Keserédes blues ez Rudi bácsi, de a mi zenénk, a Vasas pedig a mi csapatunk, akár utolsó az NB I-ben, akár ki-ki meccset játszik egy osztállyal lejjebb a Csákvárral. Bennünk van a lelkünk legmélyéig. A hangulatunk függ tőle. De hát ezt úgyis tudja Rudi bácsi. Idegenben megszerzett pontokba kapaszkodunk, és egy olyan mondat ad nekünk erőt, amelyet nemrég Balajti Ádámtól, a hazatért csatárunktól hallottunk: „mindenki tudja mit jelent nekem a Vasas…”.

Régen mondott ilyet futballista.

S régen hittük el, hogy ezt komolyan is gondolja bárki. Hogy úgy szereti a klubot, mint mi. Vagy mint Ön, drága Rudi bácsi. Mert lám, le lehet élni egy életet úgy, hogy valaki hűséges marad. Nőhöz, vagy egy klubhoz. Vajon mit mondana most a piros-kék mezben pályára lépő, Vasas-címert viselő futballistáknak? Taktikáról, helyezkedésről, okosan felépített, gyors támadásokról beszélne? Aligha. Sokkal inkább a szenvedélyről, és mindenekelőtt arról, mit jelent ide tartozni.

A Vasashoz. 

De... tudom én, hogy ez már lejárt lemez, ódivatú duma, idejét múlt, szentimentális megközelítés. Már csak szeretnénk hinni abban, hogy az a címer - ott a dresszen - valóban jelent valamit annak, aki viseli. Bárcsak itt lenne közöttünk Rudi bácsi, s még 101 esztendősen is mondhatná a magáét! Beszélhetne múltról, jelenről, jövőről. S mi kapaszkodnánk a szavaiba. Hiányzik Rudi bácsi, ezt leírom újra meg újra. A Vasas akkor volt igazi Vasas, amikor maga élt, és nap mint nap a Fáy utcában volt. Fiatalon, szépkorúként, telis-tele energiával, vagy már a lelátón elbóbiskolva. Ha létezik mennyország, akkor most onnan kellene segítenie, hogy valahogy bennmaradjunk, megkapaszkodjunk az első osztályban. Vannak jó játékosaink, ez a keret többre, sokkal többre hivatott. A hátterünk talán soha nem volt ennyire biztos. Valami mégis hiányzik ahhoz, hogy a Vasas igazi csapattá váljon. 

Talán csak ennyi hiányzik.

Talán Illovszky Rudolf hiányzik.

Az ő szellemisége, klubszeretete és a futballhoz való viszonya. 

Drága Rudi bácsi! Ott áll a szobra, háttal a pályának, s olykor azt gondoljuk nekikeseredve: jobb, hogy nem is látja a hibákat, hogy a jobbhátvéd az ellenfélhez passzol, ahogy a középpályánkon átszaladnak, és ahogy a csatár öt méterről az üres kapu fölé bikáz. Megszámlálhatatlan élményt kaptunk Öntől egykoron. Öntől és az aktuális csapatától.

A Vasastól.

De látja Rudi bácsi, mi még mindig itt vagyunk. Tán megfogyva, olykor világvégi hangulatban, mégis reménykedve, és mondjuk magunkban vagy a barátunknak: egyszer eljön a mi időnk. 

Az elmúlt évtizedek megedzettek bennünket. 

Most a szerencse mellett apró kis segítség elkélne onnan fentről. 

Csókolom, Rudi bácsi!