Kankalin a trapézfarmeron

Dolgozó nőnek igényes, olcsó, elegáns.
Egy csodálatos kor szellemes reklámja. 

A hatvanas évek közepén járunk és a nők egyre rövidebb szoknyában sétálnak az utcán, a fiatalok pedig „majmolják a Nyugat dekadens társadalmát…” A strandokon – például a Dagályban – vászonból varrott, kétrészes fürdőruhában sétálnak a lányok, asszonyok, a férfiak pedig… oldalkötős fecskében, abban a különleges, formatervezett darabban. 

1966 tavaszán a futball még központi téma, a hétköznapok, hétvégék talán legfontosabb programja, igazi szenvedély – talán még annál is több. A magyar válogatott készülhet az angliai világbajnokságra, miközben klubcsapataink telis-tele közönségkedvencekkel, nemzetközi- és világklasszisokkal. Az az esztendő – hiába a bombaerős, akkor már VVK-győztes Ferencváros, az egyre szebb futballt játszó Újpest, a Szőke herceg Tichy Lajos által vezényelt Honvéd – a Vasasról szól. 
A bajnokcsapatról. Mert az előző idényt is a piros-kékek nyerték, nem is akármilyen izgalmak közepette: 1965. október 31-én, a Népstadionban meghökkentő módon délután kettő órakor kezdődött (előtte negyed egykor MTK–Újpest: 1–1…) rangadón Farkas Jancsi góljával verték a Ferencvárost, meglehetősen feszült meccsen. A nagy tétre és a kiélezett küzdelemre jellemző, hogy a jugoszláv bíró, Varazdinec a meccs 65. percében kiállította Albert Flórit, a Császárt, amiért az mellbe rúgta Nell Lajost.

S a Vasas a következő idényben is aranyesélyesként startolt, ám az Újpest április 3-án majdnem megtréfálta az angyalföldieket a Népstadion harmincezer nézője előtt, mert a lilák vezettek egy-nullra, kettő-egyre, majd három-kettőre is. Emsberger sporttárs talán már a fütyülőjét keresgélte, amikor a 89. percben Korsós István – a Győrből szerződtetett, különleges tehetségű balszélső – éles szögből a léc alá bombázott. Nagy sóhaj piros-kék oldalon, legalább az egyik pont megvan, sőt Puskás Lajos a középkezdés utáni labdaszerzésből csaknem a győztes gólt is bevarrta Szentmihályi hálójába. Maradt a három-három. 
Aztán két héttel később megint Korsós-gól jelentette a megnyugvást: a Honvéd elleni zuhogó esőben, mindössze hétezer néző előtt lejátszott összecsapás utolsó percében szerzett ismét gólt a szélső, azt a meccset három-kettőre nyerte a Vasas, csakúgy, mint május 22-én az MTK ellen, immár hatvanötezer néző előtt a stadionban. Akkor már rendszeresen üvöltözték a lelkes magyarok, hogy „veled vagyunk Vietnam!” Ezeket a „spontán” tiltakozóakciókat aztán újra meg újra leadta a televízió propagandahíradója. 

Március elsején pedig a szovjet Venyera-3 űrszonda elsőként behatolt a Vénusz légkörébe. Hogy aztán ez Magyarországra mekkora hatással bírt, nincsenek statisztikák, sem feljegyzések, annál inkább, hogy a fiatalok csak itták és itták a Coca-Colát. De nem csak ez az akkoriban különlegességnek számító koffeines ital jelentett változást az ifjúság körében. A kólát afféle „amerikai üzenetnek” fogták fel, hogy lám, itt van, hozzánk is eljutott. Csakúgy, mint a farmer iránti egyre hevesebb szenvedély. Apró szépséghiba, hogy akkoriban még igazi jeanst itthon csak elvétve lehetett venni, méregdrágán. Egy fiatal gyári munkás számára megfizethetetlen áron. Volt viszont a Trapper, a lázadó fiatalok pedig erre a magyaros ruhadarabra virágokat, például kankalint festettek. S közben az Illés zenekar énekelte, hogy: „Fáj minden csók…” Ez a dal az első táncdalfesztiválon hangzott el, az Erkel színházban. Az eseményt természetesen élőben közvetítette a Magyar Televízió, és hol Takács Marika, hol Lénárd Judit, hol pedig Tamási Eszter vezetésével. Az Illés mellett a másik két kedvenc, a Metro és az Omega is színpadra lépett olyan előadók mellett például, mint Koncz Zsuzsa, Zalatnay Sarolta, Kovács Kati és Korda György. Az emberek otthon ültek – már akinek persze volt tévéje – és bámulták a képernyőt, lesték a „magyar Woodstock-i fesztivált”. A zene akkoriban már megannyi stílussal, irányzattal, hangzással hatott az ifjúságra és olyan zenekarok jelentettek meg új lemezt abban az évben, mint a Beatles, a Rolling Stones, a Cream, a Beach Boys. És felzárkózott melléjük Bob Dylan, no meg az örökzöldnek számító Simon & Garfunkel.

A zene hatott az emberekre, de legalább ennyire hatott a futball is. Ha nem így lett volna, aligha megy több tízezer ember (hol harmincöt, hol pedig ötvenezer nézőről szól a tudósítás…) a Népstadionba május 29-én, amikor is a Fradi játszott a Vasassal. Ha azt írom, hogy az volt minden idők egyik legszínvonalasabb, legemlékezetesebb magyar bajnoki mérkőzése… Zuhogott az eső, orkánszerű szél fújt, de a nézők ezt szinte nem is érzékelték, mert ami a felázott zöld gyepen történt, lekötötte a figyelmüket és elvarázsolta őket. A Vasas ellenállhatatlanul kezdett, és rövid idő alatt háromgólos előnyt szerzett, pedig a Fradiból csupán Varga Zoli hiányzott, a zöld-fehérek így álltak fel: Géczi – Novák, Mátrai, Páncsics – Juhász, Szűcs – Karába, Németh M., Albert, Rákosi, Fenyvesi. A piros kékek bombacsapata pedig így festett: Kenderesi – Bakos, Mészöly, Berendy, Ihász – Mathesz, Fister – Molnár, Puskás, Farkas, Korsós. 
Vasas – Fradi: 3–0.
Ez virított a Népstadion eredményjelző tábláján, és az angyalföldi tábor tagjai már elkönyvelték az újabb, ráadásul fölényes győzelmet az ősi riválissal szemben. Korán volt. 

„Fantasztikusan kezdtünk, a Fradi-védelem nem találta az ellenszert és mi szinte kényünkre, kedvünkre cikáztunk közöttük. Gyorsan berámoltunk hármat, és úgy tűnt, hogy nem lesz, nem lehet gond, kiütöttük őket, megadták magukat. Aztán a vizes, csúszós talajon Mészöly Kálmán egyszer csak elcsúszott a tizenhatoson belül, Albert Flóri pedig igazi zsivány módjára a kezére gurította a labdát. Nem volt az szándékos mozdulat, Kálmán tehetetlenül feküdt a földön, Vadas sporttárs pedig tizenegyest ítélt. A Fradi szépített, aztán megint mi jöttünk, de Albert Flóri, akit sem azelőtt, sem azután soha nem láttam ennyire ellenállhatatlanul, varázslatosan futballozni, megint szépített. A félidőre négy-kettőre vezettünk, és még akkor sem gondoltuk, hogy ezt a meccset nem nyerjük meg. De a szünet után egyre-másra támadott a Fradi, kaptunk még egyet, és az utolsó percben jött az újabb tizenegyes. Albert – gyakorlatilag a hátán Berendyvel – tört be a tizenhatosunkra, és szegény Botond szerelési kísérletét újra büntetővel honorálta a bíró. Soha nem felejtem el azt a balhét. Ihász Kálmán belerúgott Vadas Györgybe, az pedig nem őt, hanem a meglepett Mészöly Kálmánt állította ki. Novák Dezső bepasszolta a tizenegyest, négy-négy lett a vége, és mi olyan idegállapotban mentünk le a gyepről, már elköszöntünk a közönségünktől, hogy arra nehéz szavakat találni. Valamelyikünk letépte Vadas mezéről a játékvezetői jelvényt, olyan is volt, aki meglökte és üvöltöttünk magunkból kikelve. Ennyi év távlatából is kimondhatom, azt a döntetlent a bírónak köszönhette a Ferencváros. Hallottam többször is, hogy bundát emlegettek ezzel a rangadóval kapcsolatban. Nos, nekem elhihetik, hogy nagyon is éles meccs volt az, szó nem volt megegyezésről, barátságosnak tartott döntetlenről…” - Puskás Lajosnak valóban elhihetik.

A Vasas csatára azon a meccsen két gólt lőtt Géczi István hálójába. S most, amikor erről a meccsről kérdeztem, még mindig éreztem rajta az ötvennégy esztendővel ezelőtti feszültséget. De úgy sportszerű, ha az ember megszólaltatja a másik felet is, így felhívtam Németh Miklóst, aki az évek során megtisztelt a barátságával, és aki azon az esős napon helyettesítette Varga Zoltánt. Németh Mikiről sokan tudják, hogy Angyalföldön született és élt, így – a Fradiban futballozott ugyan, és természetesen érzelmileg is kötődött a zöld-fehér klubhoz, ám – mindig is a Vasast tartotta második csapatának. Ráadásul 1965. április 14-én épp egy Vasas elleni rangadón debütált tizenkilenc esztendősen az élvonalban, akkor kettő-egyre nyertek a zöld-fehérek, természetesen Albert Flóri két góljával.

„Arra pontosan emlékszem, hogy milyen borzalmas idő volt. A szél hol minket, hol a Vasast támogatta, és mire felvettük volna a játék ritmusát, már három-nullra vezettek a piros-kékek. De a Fradira jellemző, hogy soha nem adta fel, és nekünk akkor bombaerős csapatunk volt. Háromgólos hátrány után is küzdöttünk, és szép lassan a meccs kilencvenedik percében utolértük a nagy riválist. Szinte most is hallom, ahogy Ihász Kálmán elküldi melegebb éghajlatra Vadas Györgyöt, a bírót. Nagy meccs volt, felejthetetlen kilencven perc, és talán a szerencsének is köszönhetjük, hogy nem kaptunk ki…”

Az újságok nem győzték dicsérni a két csapat játékosait.

Aztán néhány hónappal később a Baróti Lajos által irányított magyar válogatott – vasasos és fradista játékosokkal a kezdőcsapatban – szenzációs játékkal három-egyre legyőzte a világbajnoki címvédő Brazíliát Liverpoolban, az Everton stadionban.

A futball reményt, vigaszt nyújtott.
A futball sikerélményt adott.

A sportág második fénykorát élte, klubcsapataink emlékezetes meccseket játszottak a nemzetközi kupákban, telente pedig Dél-Amerikába repültek különböző pénzdíjas tornákra, ahonnan sokszor óriási kupákkal, trófeákkal tértek haza. 

Abban az évben november 5-én átadták Budapest második aluljáróját a Blaha Lujza téren. 
A Vasas pedig veretlenül nyerte meg a bajnokságot. 
Az újságokban az év vége felé már azt lehetett olvasni, hogy elfogadták „az új gazdasági mechanizmus irányelveit…”

Dolgozó nőnek igényes, olcsó, elegáns.
És a dolgozó nő olykor dzsörzé pulóverben sétált végig a Népköztársaság útján, a férfiak pedig megfordultak utána, s talán még füttyögtek is. Érthető az öröm, a lelkesedés, abban az évben megkezdi működését az első budapesti házgyár. A szocialista ipar büszkesége, a paneltechnológia forradalmasítása. Lakáshiány ellen – lakótelepek. 
S aztán az évek során az egyre szaporodó panellakások félhomályában már egyre kevesebb sikerélményt nyújt a futball. De aki látta ezt a négy-néggyel végződő Fradi-Vasast, az még mindig úgy gondolt a sportágra, mint valami csodára.
Akárcsak mi most – ötvennégy esztendő múltán.

fotók: tempofradi.hu