Jóleső góleső

Mint egy Led Zeppelin dal. Vagy mint a Queennek a We Are the Champions című száma. Egyedi, semmihez sem hasonlítható. Különleges, életre szóló élmény. Ilyen volt néhány meccsünk, amelyet megörökített a futballhistória és elraktározott az agy. De nem is az agy, sokkal inkább a lélek – mert olyan léleksimogató volt annak, aki látta. Vannak ilyen meccseink bőven. Amikor 9-2-re vertük a Rapidot, 4-0-ra az Ajaxot, 2-0-ra a Real Madridot. Amikor 5-0-ra győztük le a Sporting Lisszabont, 9-3-ra diadalmaskodtunk Chile büszkesége, a Colo-Colo ellen.

Jóleső gólesők.

S persze olyan is akadt a történelemben, amikor a sok találatot mi kaptuk, s nem győztünk pironkodni. 6-ot rúgott nekünk a Fáy utcában a Pápa és a Gázszer is, és mi kóvályogva mentünk haza a katasztrofális élmény után. De az is kitörölhetetlen emlék, amikor Békéscsabán kaptunk ki 7-2-re. Bajnoki összecsapás volt, és akadt olyan Vasas-drukker, aki másnap nem mert iskolába menni, nehogy kigúnyolják és kiröhögjék. A 7-2-es zakó bizony szégyenfolt a Vasas legendás futball történelmében.

De maradjunk inkább a pozitív élményeknél.
Mert - ha másból nem - ebből meríthetünk erőt.
Az 1971/72-es szezonban például sokáig úgy tűnt, hogy komolyabb sikerélmény nélkül marad a Vasas-tábor. A kispadon a korábbi klasszis, igencsak keménykezű edző, Machos Ferenc ült, és valahogy csak nem akart összeállni, igazi csapattá formálódni a Vasas. Mészöly Kálmán már csak epizodista volt, de Farkas Jancsi sem számított igazi alapembernek. Pedig mindketten erejük teljében voltak. Az angyalföldi csapat indult a VVK-ban és bizony messze-messze nem tudta megismételni korábbi nemzetközi sikereit. Az első fordulóban egy ír kiscsapat, a Shelbourne Dublin bizonyult kemény diónak, a Fáy utcában Menczel Iván gólja soványka előnyt jelentett az írországi visszavágó előtt. Dublinban is szenvedett a piros-kék alakulat: az 1-1 továbbjutást, ám itthon súlyos kritikát ért. A második körben aztán újra a szigetországba utazhatott a Vasas, de abban nem volt semmiféle köszönet. A skót St. Johnstone Perthben huszonötezer néző előtt 2-0-ra verte magyar riválisát. Machos Ferenc elkeseredetten kritizálta a norvég Nynus sporttárs tevékenységét: „Nem szeretek túlozni, nem szeretem a játékvezetőkre hárítani a vereség okait, de most kénytelen vagyok kijelenteni, hogy ezen a mérkőzésen nem korrektül bíráskodtak. Tudom, hogy erősek ezek a szavak, de a bíró megadott ellenünk egy jogtalan 11-est, viszont szabályos gólunkat érvénytelenítette. Négy perccel a befejezés előtt, szögletrúgást követően belökték Tamás Gyulát a kapuba, és a partjelző jelezte ugyan a szabálysértést, de amikor a hálóba került a labda, gyorsan lekapta a zászlaját…”

A visszavágó aztán 1-0-s Vasas győzelmet hozott.

A piros-kékek 11-est hibáztak – és kiestek.

S közben a bajnokságban is fájó vereséget szenvedtek. 1-0-s vereség - Bálint László Béke térről megeresztett szabadrúgása után - a Fradi ellen a telt házas Fáy utcai pályán. Aztán az Újpest is nyert 2-0-ra Angyalföldön. A sportlap ekkor huszonháromezer nézőt írt a rangadón. Majd tavasszal javítunk, ezt gondoltuk, és ez akkoriban meg is történt. Csakhogy 1972 áprilisában jókora pofont kapott a Vasas.

A Honvédtól vereséget szenvedni az egyik legfájóbb élmény. A kispestiek azon a tavaszi napon pazar második félidőt produkáltak. A mi piros-kék legényeink a félidőben 2-1-re vezettek Müller Sanyi és Várady Béluska góljaival. Aztán a szünetet követően jött a kispesti fergeteg és a Kocsis Lajos által dirigált piros-fehérek 5-2-re győztek ellenünk. Azt írta másnap a Sport: ”A Honvéd szebbnél szebb gólokat szerzett, és játékát megérdemelt vastaps jutalmazta…”

Mi pedig csendben, a kertek alatt mentünk haza.

Aztán az MTK rúgott egy négyest a Fáy utcában, de úgy, hogy a kékek már 4-0-ra vezettek, amikor Tóth Bálint a véghajrában szépített.

Fájdalmas, fájdalmas idény.

Pedig a slusszpoén még hátra volt. Miközben a válogatott júniusban bejutott az Európa-bajnokság legjobb négy csapata közé, és előbb az elődöntőben a szovjetektől, majd a bronzmeccsen a belgáktól kapott ki – a bajnokságból még hátra volt a zárás.

S nem akármilyen rangadóval.

Július elején a Népstadionban mindössze húszezren lesték, ahogy kikocog a pályára a Ferencváros és a Vasas. Amely így állt föl: Tamás - Török, Fábián, Váradi O, Ihász - Tóth B., Müller, Lakinger - Puskás, Várady, Szőke. Ekkor már Vadász Károly ült a piros-kékek kispadján, s talán ő is meglepődött tanítványai szemet gyönyörködtető, látványos futballján. Még csak hangolt a Vasas-tábor a stadion jobbfelső karéjában, s alig kezdtük el énekelni, hogy: „Édesanyám, kedves anyám, csak az a kérésem, hogy piros-kék mezt, piros-kék mezt, csináltasson nékem, piros-kék mezt sej haj, vasas címert rája…”

S akkor Béluska bebombázta a második percben.

Bivalyerős, követhetetlen, védhetetlen löket volt az. Géczi Pista mozdulni sem tudott rá. Aztán Branikovits László egyenlített, ám Béluska egy szóló közben becsapta Bálintot és Vépit, majd újra előnyhöz juttatta csapatát. Ezt Kű Lajos még egalizálta a félidő előtt.

Aztán a második 45 percben visszatért a hatvanas évek Vasasa. Végig tomboltuk, énekeltük, ugráltuk az a 45 percet. Nekem az volt az első „szerelmetes” élményem a Vasassal, mert nyertünk korábban is, de így, ilyen extázisban, ráadásul épp a Ferencváros ellen…

Puskás Lajos három gólt rúgott a fordulást követően.

Egyik szebb volt, mint a másik.

Vasas – FTC: 5-2.

A jóleső góleső azt jelentette, hogy a csapat magához tért, a szurkoló pedig büszkén lobogtatta a piros-kék zászlót és büszkén mondta mindenhol, mindenkinek: Vasas-drukker vagyok!

Felejthetetlen időszak volt.

A Vasas múltja ad erőt a mához és kapaszkodót a holnaphoz.