Jani be…..vágta!

Talán egy kockás abroszos asztalnál kéne ücsörögnünk, előttünk fröccs a fehér borban versenyt úszó buborékkal, mögöttünk az erdő, köröttünk a csend. Talán ez lenne a legjobb. Ülni Alsóbogáton és nosztalgiázni. Az lenne a legjobb, Jani. S néznénk együtt azt a fotót, amelynek ott állsz a közepén, a kezedben egy díj, az arcodon pedig a fáradtságon kívül valamiféle remény látszik, afféle bizakodó jövőbelátás. Lesnénk a fotót és szomorúan állapítanánk meg, hogy már nem él drága Rudi bácsi, nincs közöttünk Szenyor, az imádnivaló Vinkovics Lajos bácsi, és meggyászoltuk Borostyán Misit, valamint Kovács Kokó Pistát is. Ez az utolsó, igazán boldog, büszke Vasas-kép.
Az utolsó, amely valódi, felejthetetlen győzelmet mutat.
Az utolsó kupasikerünk utáni pillanatot örökítette meg.
Furcsa csapat volt az, benne még a régiekkel, a Franciaországból, a Tours nevű kiscsapatból hazatért Várady Béluskával, az NB III-as Salgótarjáni Síküveggyárban focizgató, labdázgató és a Fáy utcában reaktivált Kovács Kokó Pistával. És az összeállítás a bajnoki nyitányon, amely úgy nézett ki: Gulyás – Pecha, Híres, Balog, Csorba – Szijjártó, Birinyi, Rácz, Balogh – Borostyán, Nyúl. Felejthetetlen nap volt az, hiszen Vasas még soha nem játszott előmeccset a Fáy utcában – ekkor megtörtént ez is. A kispesti pályát felújították, így a Honvéd nálunk szerepelt albérletben, és akkor 1985 szeptemberében kettős meccset rendeztek Angyalföldön, bár nem volt benne túl sok köszönet.
Vasas–Pécs 0–0
Honvéd–ZTE 0–0
Pedig akkor még (vagy akkor megint…) futbóliában éltünk, a Mezey György vezette válogatott vezette az európai rangsort, és kijutott az 1986-os mexikói világbajnokságra. Kár hogy a kapitány egyetlen Vasas-játékost sem hívott meg a keretbe. De ez minket akkor kevésbé zavart, Illovszky Rudi bácsival a kispadon úgy vártuk a szezont, hogy az „öregek” meg a „fiatalok” keveréke majd újra visszahoz, visszalop valamit a régi szép időkből.
A nyolcvanas évek nem rólunk szóltak. Sehogyan sem rólunk szóltak. Tucat-csapat lettünk, amely a középmezőnyben szenved és sokszor valóban szenved.
Erről is beszélnénk ott Alsóbogáton.
S közben néznélek Jani, hogy mennyire lefogytál, hogy csak árnyéka lettél önmagadnak, néznélek riadtan, és ott cikázna a fejemben az a néhány mondat, amit tavaly mondtál: „Jó itt nekem a szülői házban, jó itt nekem egyedül. Apám, anyám már rég meghalt, a két fiam s a lányom messze, nagyon messze él tőlem. Van két unokám is, de ritkán látom őket. A gyerekek olykor segítenek, de szegények ők is. Engem leszázalékoltak és havi ötvenkétezer forint rokkantnyugdíjat kapok. Ebből kell megélnem…”
Ülnék veled szemben és látnám rajtad a betegséggel való küzdelem nyomát és látnám a szegénységet is.
Pedig nem így kellene lennie. Amikor nálunk játszottál Jani, azt gondoltuk rólad, hogy bivalyerős vagy, nem fog ki rajtad senki és semmi. Lebirkózol minden nehézséget. És az a gól, az a tizenegyes, amit belőttél, bevágtál, bebombáztál szegény Zsiborás Gabi hálójába, azt jelezte, azt mutatta, hogy immár a Vasas futballtörténelem kitörölhetetlen főszereplője vagy. És az ilyenre vigyázni – vigyáznunk kell.
Vigyáznunk kellene…!
Az az 1985–1986-os szezon Rudi bácsi irányításával még tartogatott nekünk kellemes, sőt mámoros pillanatokat. TE voltál a bal bekk Jani, TE voltál az őserő ott a bal oldalon, aki le-föl robotolt, s aki ha odaért, jó húszról, huszonötről kapura bikázta a lasztit. Már messze voltunk a fénykortól, de azért a stadionban akkor már csak húszezer néző előtt, egy–nullra vertük Szijjártó Pista találatával az újabb fénykorát élő Honvédot. Birinyi Bringa passzolt Szijjasnak, aki a kapujából kilépő Andrusch felett ívelt a hálóba. Az volt az a meccs, amikor Bodonyi Béla büntetőjét védte a repülő Kakas. És az volt az a szezon, amikor megint csak húszezer néző előtt egy laza hatost gurítottunk a liláknak.
Vasas–Újpest 6–3.
A Diósgyőrből szerződtetett, villámléptű, finom pengés közönségkedvenc Borostyán Misi mesterhármast rúgott, és azt írta a Sport másnap: "A piros-kékek gyorsan és eltökélten futballoztak, s a gólszerzők neve talán el sem fért volna az eredményjelző táblán, ha a Vasas labdarúgói valamennyi helyzetüket értékesítik. A főszerepet ketten játszották, a száguldó Szijjártó és a csillogó Borostyán…”
Ilyen is volt: rommá vertük az Újpestet.
S a kupában is menetelt a csapat: laza hatos Tiszalökön kettőezerötszáz néző előtt, majd szenvedés Mátyásföldön az Ikarus ellen, rendes játékidőben 2–2, a hosszabbításban 5–3 ide. Magabiztos győzelem a Kőbányai úton a Ganz-MÁVAG ellen, majd november 20-án borzalmas zimankóban, havas, jeges pályán mindössze háromszáz didergő drukker szeme láttára 2–0-s bravúrgyőzelem az UEFA-kupa-döntős Videotonnal szemben.
1986. február 15. melegséggel töltötte el a Vasas-szurkolókat. No nem az időjárás miatt, mert brutális téli nap volt az is, csakhogy Dunaújvárosban nyolcezer néző előtt (akkor még valóban rajongásig szerették itthon a futballt…) úgy nézett ki a Vasas támadósora: Kovács, Izsó, Várady. Mintha visszamentünk volna az időben tíz évet. Béluska azon a napon már a középpályán kapott szerepet, elöl Kovács Kokó és Izsó Náci mellett Borostyán Misi rohamozott. És kínkeservesen nyertünk ott 3–2-re, de a győzelem azt jelentette, hogy a csapat ott van az MNK-kupa elődöntőjében. És jött egy szegedi túra a fináléért, a szegediek a salakos edzőpályára vitték a meccset a februári télben. De a Vasas ott is 3–0-ra nyert.
Vajon emlékszel-e ezekre a meccsekre, Jani?
És emlékszel-e a mindent eldöntő tizenegyesre, amit a Fradinak rúgtál április 30-án a Népstadion húszezer nézője előtt? Ha ott ülnénk a kockás abrosz mellett Alsóbogáton, elmesélném neked, hogy az MNK-döntőre bemásztam. Nem volt szép, jegyet is vehettem volna, de így valahogy még emlékezetesebb az a délután . A Fradi ellen döntőzni, a Vasas-táborban kiabálni, gól nélküli döntetlen a rendes játékidőben és a hosszabbítás után is. És jöttek e tizenegyesek, Teodoru, Borostyán, Birinyi és Kovács Pista is a hálóba talált. 
De a Szántó nevű bekk hibázott.
Kakas Laci kivédte a lövést, akkor jötté TE Jani, s akkor mondta a riporter: „Csorba állhat a labda mögé, az övé volt a tizedik tizenegyes, és a Vasas balhátvédje menthetetlen lövést eresztett meg, aztán…"
Aztán jöhetett a tiszteletkör, no meg Illovszky Rudi bácsi levegőbe dobálása. 
A fotón ott a serleg, mögötte csapzott, Fabulon feliratú Vasas-dresszt viselő fiúk. Látom, ahogy Kovács Kokó átöleli Ráczot, ahogy Illovszky Rudi bácsi az elegáns Tamás Gyula és Lejkó Dezső mellett szokásos szigorú arckifejezéssel néz. Látom Izsó Nácit is, a mellette nevető, kacagó Teodoruval. S látlak téged Jani futballistaként, sportolóként, egészségesen. 
Most meg, hatvannégy évesen tudom, hogy az életben maradásért küzdesz.
A betegséggel, a szegénységgel.
Az a lövés, az a tizenegyes, az utolsó eddigi nagy-nagy sikerünket jelentette.
A Vasas most dobogón van, igaz, egy osztállyal lejjebb. A Vasast most is sokan szeretik, de hiányzik, elmondhatatlanul hiányzik az igazi sikerélmény. Hiányzik a trófea, amit magasba lehet emelni, hiányzik a kórus, amely azt kiabálja "bajnokcsapat", vagy "kupagyőztes". Te ezt átélted Jani, neked ez megadatott. Nekem és az öreg jampeceknek a lelátón ugyancsak. 
Hatvannegyedik születésnapodra azt kívánom, legyen hatvanöt, meg hetven gyertya is, amit majd elfújhatsz, és addigra legyen olyan Vasas, mint amilyen a tiétek volt: első osztályú, amely rangadókat nyer.
Első osztályú – amely kupagyőzelemmel hálálja meg a szurkolók kitartását. 

(a fotón Csorba János a fölső sorban balról a negyedik játékos)