Hetvenöt esztendős lenne Fábián Tibor

Nekem Te voltál a kapitány, Tibor.
A sors hozta így, a Vasashoz fűződő szenvedélyes viszonyom főszereplője lehettél. Mert láttam én játszani gyerekfejjel Mészöly Kálmánt. Láttam, ahogy középhátvédként keresztez, becsúszik, odavág, előremegy, gólt fejel. S tudtam, hogy ő a mi legendánk, hogy világklasszis – s, hogy tán ő maga a Vasas. Csakhogy az akkori klubvezetés a hetvenes évek elején eltüntette a futball színpadáról a Szőke Sziklát Farkas Jancsival együtt, ilyen-olyan indokokra hivatkozva, s akkor jöttél Te, Tibor. Valahonnan a semmiből (egyébként a budapesti Spartacusból…) és lettél afféle Mészöly-utód és felkerült Rád a kapitányi karszalag is. Most lennél hetvenöt esztendős.
Talán egy jókedvű, sokat nosztalgiázó öregúrként beszélgethetnék Veled – ha élnél. Elmesélnéd, milyen volt az a pillanat, amikor például Belgrádban a románok elleni Európa-bajnoki kulcsmeccs után, amelyet Szőke Pista góljával nyertünk kettő–egyre, odaszaladt hozzád a lefújás után egy csinos hölgy, és szinte le akarta tépni rólad a címeres mezt. Láttam a filmen többször. Megunhatatlan. Az a meccs, az a válogatott az a korszak.
De zavarban vagyok Veled kapcsolatban, Tibor. Mert ez most egy ünnepi köszöntő lenne, és én úgy is gondolom, hogy Te, aki négy esztendeig viselhetted a Vasas csapatkapitányi karszalagját, igenis a klub legendái közé tartozol.
Találtam egy interjút, amit 2005-ben készítettem Veled, és abban olyan, de olyan furcsa, felkavaró dolgokat mondtál, amivel sem akkor, sem azóta nem tudtam mit kezdeni. Például arról, hogy Te, aki jobbhátvédként kerültél Angyalföldre és a válogatottban is ezen a poszton szerepeltél, miért is kerültél középre, a centerhalf felelősségteljes pozíciójába. Idézem, hogy mit nyilatkoztál: „Annak idején még a hatvanas évek elején nyílt titok volt, hogy a Vasas két legendás játékosa, Mészöly Kálmán és Machos Ferenc összeverekedett és meglehetősen rossz viszonyba került egymással. Többen is mondták, Machos Ferenc megfogadta, ha egyszer Mészöly Kálmán a kezei közé kerül, bosszút áll. Amikor én Angyalföldön futballoztam, Machos Ferenc is az edző volt, és természetesen Mészöly Kálmán játszott középhátvédet. sohasem felejtem el, amikor a mester odajött hozzám és azt mondta: ettől a pillanattó kezdve Fábián Tibor lesz a centerhalf…”
Olvasni, de leírni is felkavaró élmény volt.
Vasas legendákról ilyesmit írni vagy nyilatkozni… lélekromboló.
De abban az interjúban elhangzott még más is. Amikor finoman rákérdeztem Nálad Tibor, mivel is vádoltak a csapattársaid, Te korrekt, egyenes választ adtál, nem kérted ki magadnak, nem mondtad azt, hogy mit képzel ez a szenzációhajhász firkász. Ehelyett kijelentetted: „Tudom, hogy sokan spiclinek tartottak a csapatban. Tisztában vagyok vele, hogy nem mindenki szeretett ott, de arról nem tehettem, hogy éppen ott laktam, ahova játékosként Mészöly Kálmán, Farkas János és a többiek eljártak éjszakázni, inni, dorbézolni. Én sohasem mondtam senkinek, hogy mit csinálnak a játékostársaim. A véleményem persze meg volt mindenről és mindenkiről…”
Kemény mondatok voltak ezek.
2005-ben beszélgettünk, s Te akkor mindössze ötvenkilenc esztendősen szembenéztél a halállal. 
Gyomorrákot diagnosztizáltak Nálad, és akadtak olyan pillanatok, amikor már jártányi erőd sem volt. Azt mondtad, többször is leültél a kőre a lift előtt, mert még arra sem volt energiád, hogy beszállj oda. Riadtan hallgattalak és féltettelek. Mert bármit is mondtál, bármiről is beszélgettünk, nekem Te voltál a kapitány Tibor.
Az én szerelmetes kapcsolatom a Vasassal épp azokban az években tombolt leginkább, amikor a mi imádott piros-kék alakulatunk a Te vezetéseddel sétált ki a középkezdéshez akár a Fáy utcában, akár a Népstadionban. Csodálattal néztem a gyönyörű szereléseinket, egyik dresszünk szebb volt, mint a másik. És rajtad - jóképű, magas, kreolbőrű férfi voltál… - úgy állt, mintha a Hugo Boss szabta volna Rád.
Szerettem a játékodat is. Akár jobbhátvédként, akár középhátvédként szerepeltél. Ott voltál a pályán szinte minden olyan meccsen, amely számomra, s persze a Vasas-tábor számára felejthetetlen, kitörölhetetlen élményt jelentett – s jelent a mai napig. Még Mészöly Kálmán is játszott és Te jobb bekként sprinteltél mellette, amikor KK-döntőt nyertünk Angyalföldön a pozsonyi Inter ellen. Téged is a vállukra kaptak a boldog drukkerek a négy–egyre megnyert meccs után. És akkor is szerepeltél, amikor 1973-ban négy–háromra vertük az MNK-fináléban a Honvédot. S védekeztél, szinte tökéletesen védekeztél a Fradi pálya avatóján 1974-ben, amikor Müller Sanyi becsorgatta a jobb alsóba azt a történelmi gólt. 

Nekem Te voltál a kapitány, Tibor.
Bármit is mondtak, írtak Rólad később.
De… Volt benned sok-sok keserűség. Ez egyértelművé vált a számomra, amikor már újságíróként beszélgethettem Veled. Olyan dolgokat tettél szóvá, amit valóban csak egy érzékeny, mindenre odafigyelő ember mondhat. Egyszer azt mondtad, például azért nem nyertünk évekig bajnoki címet, mert a csapat egyik legtehetségesebb játékosa (szeretem, tisztelem, ezért most nem írom ide a nevét…), aki a labdával azt csinált, amit akart, minden fontos rangadó előtt sérültet jelentett, mert lelkileg egyszerűen nem bírta elviselni a nagy tétet.
Bizony ezek is fajsúlyos mondatok.
Szeretem a játékodat Tibor, még akkor is, ha tudtam, hogy a Fradiban nevelkedtél Varga Zolival és Bicskei Bercivel együtt. De vasasos lettél, ízig-vérig vasasos, és ezt soha nem tagadtad meg. Magyar Kupát, KK-t, Bajnokok Tornáját és bajnoki címet nyertél. Impozáns dicsőségtábla. 1970 és 1977 között futballoztál Angyalföldön – számomra ez volt a legvarázslatosabb, legmámorosabb időszak. 
Nekem a Vasas fénykorát jelentette ez.
A hatvanas esztendők világszínvonalú futballját még tátott szájú, elálló fülű kissrácként csak rácsodálkozva nézhettem, ám tíz év fölött már nagyjából Helmut Schön-szerű taktikai érzékkel lesi az ember gyermeke a Vasas-támadásokat.

Akkor, 2005-ben azt mondtad, kaptál gyógyszert Amerikából.
S folyamatosan harcolsz, mert le akarod győzni a betegséget. És egy speciális kúráról is beszéltél. Aprócska mosollyal mondtad: „A vizsgálatok kimutatták, hogy kisebb lett a daganat.” De a beszélgetés végén - és ezt soha nem felejtem el - könnyes szemmel, halkan megjegyezted: "Legalább húsz éve nem voltam már a Vasas pályán, de ki akarok menni, mert hiányzik, nagyon hiányzik."
Aztán már soha nem mentél ki, Tibor.
Nem volt rá erőd.
Hónapok múlva a szervezeted feladta a küzdelmet.

Most lettél volna hetvenöt esztendős – talán egy megnyugodott, harmóniában élő, szépkorú férfi, aki büszkén mondhatja a két lányának, a családjának: négy évig lehettem a Vasas csapatkapitánya és annyi, de annyi szép élményem van, olyan sikereket értem el, hogy nincs bennem hiányérzet. És még hozzátehetted volna, hogy tizenhatszor szerepeltél a válogatottban, tagja lehettél az 1972-ben Belgiumban az Európa-bajnokság négyes döntőjében negyedik helyet szerzett nemzeti csapatnak. A sors még azzal is kitüntetett, hogy az utolsó válogatottbeli fellépésed - a tizenhatodik - éppen arra a találkozóra esett, amikor Albert Flóri, a Császár Székesfehérvárott egy jugoszlávok ellen három–kettőre megnyert barátságos találkozón búcsúzik.
A Császárral együtt köszöntetek el.
Nekem Te voltál a kapitány, Tibor.
Gyerekkorom egyik hőse – akit én soha, de soha nem akarok és nem is tudok megtagadni.