Galaest

Aranyásók voltunk. Lelkesek és hangosak, vittük a vödröt, a szitát, aztán, ha kellett, kézzel kapartuk a földet, hátha megtaláljuk a kincset. Nem sikerült. Az a gyönyörű, nemes fém nem bukkant elő, pedig voltak pillanatok, amikor már azt hittük, hogy lám, siker koronázta erőfeszítéseinket. Sajnáltam magunkat – és még inkább sajnáltalak téged, Gala.

Az a tizennégy esztendő, amit Vasas-dresszben töltöttél a pályán, hosszú, végtelenül hosszú idő, mintegy jelezve, hogy a klubhűség, a címer szeretete nem tűnt el végleg. Velünk együtt megérdemelted volna, hogy legalább egy bajnoki cím, vagy egy kupagyőzelem összejöjjön. Emlékszel arra, mit mondott neked megboldogult elnökünk, a bohém életművész, Meszéna Miklós? Valami olyasmit, hogy ha egy téglával betöröd valahol egy kirakat ablakát, mondjuk a Rákóczi úton, vagy Piripócson, Mariska néni varrodájánál, akkor fizet neked ötszáz forintot. Ötszáz forintot ért volna neki, ha balhézol. Ha vagánynak, csibésznek, rafkósnak lát. Mert ezt hiányolták belőled szinte végig, egész pályafutásod alatt. Hogy túl nyugodt vagy, tán kissé halvérű, s senki és semmi nem hoz ki a sodrodból.

Ötvenkét éves lettél Gala, és én szívesen megszorítottam volna a kezed, de látod, ebben a megbolondult, zaklatott világban, amikor az élet új és még újabb szabályokat ír elő nekünk, ezt sem tehettem volna meg. Ötvenkét év, tisztes kor, de tudom, hogy nem foglalkoztat, nem ijeszt meg. Azt mondom neked, legyen bármekkora válság, munkanélküliség, kilátástalanság, élvezd mindazt, amit az élet kínál, mert innentől kezdve turbó fokozatba kapcsol az időgép. Tudod hányszor jut eszembe, ahogy a kezdőkörben a talpaddal finoman elhúzod a lasztit a hatalmas rössel rád rontó ellenfelek előtt? Becsukom a szemem, és újra megelevenednek az utánozhatatlan mozdulataid, a váratlan megoldásaid, s a látszólag flegma futballod. A kilencvenes évek rólad szóltak, Gala. Te voltál a kulcsfigura, a játékmester, az ész, a showman. Tudom, hogy tiltakozol, mert végtelenül szerény vagy, és talán el sem hiszed, hogy sokan éppen miattad szerettek bele a Vasasba, és a te játékod vonzotta a nézőket a Fáy utcába. Emlékszem az első gólodra, a youtube-on fent van, ahogy Szíjjártó Pista jobboldali szabadrúgása után kilépsz robinsoni magányodban a szombathelyi védők között, aztán az eléd vetődő Hegedűs kapus mellett jobbal a bal felsőbe emelsz. 1986 szeptemberében történt mindez, és te olyan öltözőben készülhettél az edzésre, a meccsekre, amelyből nem sokkal korábban sétált ki Várady Béluska, Izsó Náci, Kovács Pista, a legendás hetvenhetes bajnokcsapat csatársora, s ahol még mindig ott volt Komjáti Bandi, az utolsó mohikán. Te tudtad, akkor még pontosan tudtad, mit jelent Vasas- futballistának lenni. Ehhez a legendás klubhoz tartozni. S eszerint éltél, gondolkodtál, játszottál az elkövetkező években is.

A kilencvenes évek.

Zaklatott időszak volt az. Az egyetemeken az orvos és a jogász szak mellett nagy népszerűségnek örvendett az olajszőkítő és a védelmipénz-beszedő kurzus is. Utóbbi kettőhöz még felvételizni sem kellett. Hirtelen szakadt ránk a szabadság, már bátran kiabáltuk a lelátón, hogy ruszkik haza, és azt gondoltuk, néhány hónap, esetleg egy-két év alatt a Trabantot lecseréljük Mercedesre, vagy BMW-re, lesz lakásunk, és körberajonganak a szebbnél szebb nők. Tudod, Gala, lehet, hogy végérvényesen megöregedtem, vagy egyszerűen csak a múló idő teszi, de úgy rémlik, mintha a kilencvenes években hirtelen mindenhonnan szebbnél szebb lányok bukkantak volna elő: utcán, szórakozóhelyeken. Az Expo-diszkóban, ahol hétvégente kettős rangadót lehetett volna rendezni, annyi futballista volt ott, vagy a Fortunában, a Várban, a High Life-ban Óbudán. S az ember fia ruppótlan, nyálcsorgatva, csak sóvárogva nézte őket, ha nem lapult a zsebében egy Honda CRX, vagy Toyota Celica slusszkulcsa. „Gyönyörű autók, gyönyörű nők, éjszakai dühöngők, egy halvány, utolsó emlék, megfogtam egy pincérnő mellét, ez szerelem, és nem szeretet, úgy járok haza, mint a kísértetek…” Most meg itt van nekünk a sok on-lány… S már túl voltunk hirtelenjében egy taxisblokádon, jellemző ránk, hogy a veszprémi futballcsapat csak átvergődött valahogy ezen is, és vert meg bennünket a Fáy utcában. A zaklatott élet a futballra is kihatott. Fizetéselmaradások, szélhámosok megjelenése a sportágban, kényszervállalkozások, kiskapuk, ügyeskedések. Nem volt stabil háttér – különösen Angyalföldön hiányzott mindez. Emlékszem névadó szponzorainkra, voltunk mi Casino Vigado, Ilser, Smirnoff, Danubius Hotels. Soha nem felejtem el, az egyik névadó ünnepség egy Haladás elleni bajnoki meccsre esett, szokás szerint kikaptunk itthon a Szombathelytől, ám a pálya szélére készített tűzijátékot így is beindították a lefújás után. Mentünk haza szentségelve, miközben piros-sárga-zöld rakéták süvítettek az ég felé.

Nagy király voltál Gala.

S mi kapaszkodtunk beléd, mert te jelentetted az állandóságot, az igazi Vasast. Pedig voltak körülötted remek futballisták, Babócsi, Sáfár, Végh Zoli kapuban, Juhár Tomi elegánsan söprögetett, olykor beverte a tizenegyest, Mészöly Géza, Geress Zoli, kőkemény testőrnek bizonyult, Mónos és aranyos befutotta a jobb és bal oldalt. Szerettük, ahogy Szilveszter Feri lehajtott fejjel megiramodik. Ahogy Váczi Zoli szólózik, Hámori Feri, Pál Zoli, Sowunmi Thomas és Kabát Peti a hálóba talál.

Miért nem nyertél semmit Gala – miért lettünk mi elátkozott aranyásók?

Az utolsó teltházas meccs a Fáy utcában, a régi stadionban, 1998. május 3-án, az Újpest ellen, de jó csapat volt az: Végh – Mónos, Geress, Juhár, Aranyos – Szilveszter, Galaschek, Zombori, Maczó – Váczi, Hámori. Ha akkor nyerünk, és erre igen is meg volt a lehetőségünk, talán megvan a hőn áhított, 1977 óta várt bajnoki cím – végül a lilák nyakába akasztották az aranyat. Két bronzérem jutott neked: egy Gellei Imrével, egy Komjáti Bandival a kispadon, no meg egy elveszített kupadöntő, amelyen a stadionban, az MTK ellen nem is léptél pályára. Emlékszel az elődöntőre Tápiószentmártonban? Teherautó platóin álltak az emberek, talán négyezer nézőt írt a tudósító, és az emberek agyonszerették a Vasast. A búcsú neked sem sikerült. Úgy tűnik, ez Vasas-jelenség, egyszer csak lemondanak a korábbi közönségkedvenc szolgálatairól. Könnyen engedtek el téged, túlságosan is könnyen. Jött Mezey György a kispadra, a szállodalánc, amint később kiderült, hitelből ugyan, de tökééletes hátteret teremtett, miénk volt az ország legerősebb játékoskerete, immár nélküled. Aztán mégiscsak pályára léptél a Fáy utcában 2001. március 3-án, sőt még gólt is szereztél, de abban nem volt sok köszönet számodra. Az Újpest ellen hat-kettőre nyertünk: Kövesfalvi – Mónos, Juhár, Herczeg, Aranyos – Simek (Sowunmi), Zováth, Szili, Tóth N. (Zabos) – Kabát, Tiber (Maróti) egy hideg márciusi napon rendezték a meccset, az azóta már ízig-vérig újpestivé vált Kabát Péter hármat rúgott – s te, Gala csereként beállva a lilákhoz szépítő gólt szereztél. Mi nem ezért emlékszünk Rád. Bennünk nem ez maradt meg rólad.

Galaest.

Így becéztünk, amikor formában voltál, trükköztél, húzogattál, és precízen indítottál be a lyukba, a résbe, hadd lóduljon meg Jován Robi. Elmúlt ez is. A múltunk része, de ha Galaschek Péter neve kerül szóba, mi rögtön azt mondjuk, bárcsak ma is ott állna a kezdőkörben és flegma arccal dirigálna…

fotó: www.vasassc.hu