Feczesin Róbert: Azért dolgozunk nap mint nap, hogy ezúttal célba érjünk

– A Vasas kapcsán más kérdés aligha fogalmazódhat meg, mint hogy idén sikerül?

– Minden évben úgy megyünk neki a bajnokságnak, hogy sikerül. Bízom benne, hogy ezúttal valóban, de idén is borzasztóan nehéz lesz. Az előző szezonokban el is csúsztunk egy-két dolgon, de azért dolgozunk nap mint nap, hogy ezúttal célba érjünk.

– Mégis, mik voltak ezek a banánhéjok?

– Nem szeretnék már ezzel foglalkozni, több oka is volt, nekünk is biztosan még többet kellett volna tenni érte.

– Mekkora csalódást jelentett neked személy szerint, hogy nem sikerül feljutni a Vasassal?

– Óriási csalódás. Én ugye gyerekként eltöltöttem néhány évet a Vasas utánpótlásában, megvan a kötődés, azzal a szándékkal igazoltam Angyalföldre, hogy mindjárt visszakerülünk az élvonalba. Ez azóta is várat magára, ami nagy csalódás, igen.

– Az az egészséges, ha magatokban keresitek a hibát, bár nyilván vannak objektív tényezők is. A Gyirmótnak megítélt tizenegyesözönön túl alighanem a legrosszabbkor, még előtted kidőlt Berecz Zsombor is, sokak szerint ha legalább te a pályán lehetsz, nem kap ki a sorsdöntő, nyíregyházi meccsen a Vasas. Szerinted?

– Nehéz erre válaszolni. Biztosan segíthettem volna a fiúknak, ahogy nem sokkal előtte Soroksáron is, de felesleges már ezen rágódni. Nekem akkor nem a futball volt az elsődleges.

– Szédülésre, végtagzsibbadásra panaszkodva kerültél kórházba. Nagyon megijedtél?

– Igen. A futball akkor háttérbe szorult, bár teljesen nem zártam ki, nagyon drukkoltam a srácoknak. Az egészségem volt azonban a legfontosabb.

– Ma már minden oké?

– Persze, száz százalékos vagyok.

– Újra lett vezére a csapatnak?

– Próbálok az lenni. Tapasztalt játékosnak számítok, viszonylag jelentős futballmúlttal, megéltem sok mindent, van miből táplálkoznom. Ezért is igyekszem az élre állni, és ezért is volt számomra különösen szomorú, hogy nem sikerült kivívni az első osztályú szereplést.

– A vezérszerep amúgy a lényedből fakad, vagy a vezetők, a szakmai stáb igyekszik rád osztani?

– Mindkettő. A klubvezetés határozott célja volt, hogy álljak a társaság élére, nekem pedig ezzel nem volt bajom, szeretem vállalni a felelősséget, a bensőmből fakad. Vannak, akik nem szeretik a vezérszerepet, én nem érzem plusz tehernek, nem is akarok persze a szerepre rájátszani. Próbálok az edzésen és a meccsen is mindent megtenni a győzelemért, ez hajt, ez visz előre. A győzelmi vágy. Ha kártyázom, vagy társasjátékozunk a családdal sem tudok veszíteni. Látszik is rajtam, ha kikapok… 

– Milyen vagy olyankor?

– Nagyon rosszul érzem magam a bőrömben, morcosabb vagyok, frusztrált, de mindig magamban keresem először a hibát, hogy én mit tehettem volna másképp. A meccsek után eleve rosszul alszom, ha kikaptunk, pláne. A futball azonban már csak olyan, hogy minden egyes új nap egy új kihívás, a másnapi edzés már a következő mérkőzésre való felkészülés jegyében telik, akkor már csak arra koncentrálok.

– A vezérszerepre visszatérve. Mindig is annak számítottál a csapataidban, vagy a korral váltál azzá?

– Nyilván a korral is jár, de voltam kapitány az utánpótláscsapataimban, a korosztályos válogatottakban is, a feladat nem újkeletű. Előfordult, hogy rám bízták ezt a szerepet, máskor kiérdemeltem.

– Ha már érdem, egy futballista többféleképpen lehet ugyebár vezér. Valaki hangos szóval az, karizmatikus egyéniségével, más példamutató edzésmunkájával és játékával. Te melyik típus vagy?

– A munkámmal feltétlenül próbálok azzá válni, no meg a már említett, bennem élő győzelmi vággyal. Az edzésen, a kis játékokban sem kaphatok ki, magam alatt vagyok, ha veszítünk. Ha a másikon azt látom, nem teszi oda magát eléggé, ugyancsak hangot adok a nemtetszésemnek. Mindemellett egy csapat életében léteznek szabályok, amiket muszáj betartani, amik természetesen rám is ugyanúgy vonatkoznak, mint bárki másra, ezek betartatására ügyelek is. Szerintem az öltözőben elég laza vagyok, de minden csapatban van egyfajta hierarchia, és ha valaki késik, ha a szabályok ellen vét, tőlem biztos megtudja, mennyibe fáj neki. 

– Mit gondolsz, próbálnak tőled tanulni a fiatalok?

– Rajtuk múlik, mit fogadnak meg abból, amit mondok, akarnak-e tanulni, motiválja-e őket, ha azt látják, a másik mennyire hajt. Én is voltam fiatal, és az előremutató kritikából mindig igyekeztem építkezni. De a saját döntésük, mit akarnak meghallani.

– Amúgy miért nem olyan egyszerű az élvonalbeli játékosokkal teletűzdelt „nagycsapatok” dolga az NB II-ben? Az előző idényben sokszor a Debrecen is csak szenvedett, a Vasas fel sem jutott, és nagyon úgy fest, a Diósgyőrnek sem lesz sétagalopp a másodosztály.

– Pont ezért, mert mindenki azt gondolja, hogy ez milyen könnyű. Maguk a játékosok is. Jó a keret, erősebbek vagyunk, minden meccset hozunk majd simán, aztán persze kiderül, ez sokkal nehezebb ügy. Be kell látni, a másodosztályban is nehéz sorozatban meccseket nyerni, minden mérkőzés újabb kihívást jelent. Azért, mert egy-egy csapatot kikiáltanak bajnokesélyesnek, még nem lesz az, ahhoz tenni is kell. 

– Az is nehezíti a dolgotokat, hogy ellenetek rendre életük meccsét vívják a riválisok? Hogy az NB I-es, hovatovább válogatott játékosok sorát szerepeltető Vasas ellen extra motivációval lépnek pályára?

– Ebben is lehet valami, mégsem ezt érzem a legnagyobb problémának. Lehet, hogy velünk szemben valamivel erősebben dúl a harci szellem, de arról biztos nincs szó, hogy ellenünk száztíz százalékot adnak, máskor meg csak negyvenet. Kicsit talán jobban odateszik magukat az ellenfelek, ha velünk találkoznak, de ez rendjén is való, nem ezen múlik a sorsunk. 

– Gondolom leginkább a ti mentalitásotokon. A tavaszi csalódás nyomán amúgy érzel a társaságon egyfajta csakazértis hangulatot, hozzáállást? Hogy „már csak az önbecsülésünk miatt is megmutatjuk”. Hogy „ne röhögjenek már rajtunk, amiért ennyi neves futballistának sem sikerül feljutni”.

– Igen, de senki ne gondolja azt, mi majd dacból mindenkit lesöprünk a pályáról. Lesznek simább meccseink, de amint az látszik is, lesz nagyon sok olyan mérkőzésünk, amelyiken vért kell izzadni. Lépésről lépésre kell mindenesetre haladnunk, a lélektanilag fontosnak ígérkező találkozókat pedig feltétlenül be kellene húznunk. Azaz ha lesz olyan pillanat, amikor egy-egy győzelemmel el lehet lépni a mezőnytől, nekünk a spiccen kell lenni. Az előző szezonban sajnos nem voltunk erre képesek, ha vezettük is a tabellát, nem tudtunk kellőképp meglógni.

– A sorozatos győzelmekhez nyilván fontos a csapategység, a jó csapatszellem, a bajtársiasság. Nagybetűs csapat ez a Vasas? 

– Ehhez azért idő kell, bár a nyáron nem volt olyan hatalmas a változás. Nem érzem azonban, hogy ebből a szempontból bajban volnánk.

– Mennyire sikerült Kuttor Attila futballfelfogását elsajátítani?

– Ehhez is kell némi idő, nagyjából azért már sikerült, az alapokat feltétlenül. Van azért hova fejlődni. A labdát birtokló, sokat passzoló együttest igyekszik belőlünk faragni, egyelőre vannak jobb és rosszabb próbálkozásaink.

– Harminchat leszel februárban, olyan sok időd nincs már az NB I-re várni. Bár ha azt vesszük, hogy Ronaldo egy évvel idősebben a BL-ben és a PL-ben rugdossa a gólokat, benned is lehet még bőven kakaó. Mit gondolsz, mennyi van még? 

– Ameddig ugyanilyen motivált tudok maradni, amíg élvezem az edzéseket, és minden nap várom, hogy újra nekivághassak, addig tövig nyomom a gázt, és szerintem addig tudok is ezen a szinten teljesíteni. Ha majd egyszer elkezdenek kiveszni belőlem ezek az érzések, befejezem. Addig eszemben sincs.

– Melyik időszakra gondolsz vissza úgy, mint karriered csúcspontja? Amikor a legjobb formában voltál. Amikor azt érezted, nem lehet megállítani.

– Olaszországban volt jó néhány ilyen félévem, évem, az Ascoliban és a Bresciában is. A Vidiben, amikor bajnokok lettünk, szintén.

– Valóban tisztességes az itáliai pályafutásod, rendes kis meccsszámmal, döntő többségében azonban másodosztályúakkal. Az emberek java része erről is csak álmodhat legfeljebb, mégis, miért nem lett ebből veretesebb olasz élvonalbeli karrier?

– Egyrészt amikor igazán ment az Ascoliban, illetve a Bresciában, nem tudtam szintet lépni. Másrészt, és talán ez a legfőbb indok, én futballozni szeretek. Úgy gondoltam, inkább végigjátszom egy idényt a Serie B-ben, mint hogy ücsörgök a padon az élvonalban, még ha az a kispad a San Siróban vagy a Stadio Olimpicóban volt is. Ez nem azt jelenti, hogy elmenekültem a kihívás elől, mert a Bresciában is vártam fél évet a lehetőségre, de hasznosabbnak ítéltem meg, ha játszom. A lelkemnek legalábbis feltétlenül jobbat tett. Mindig játszani akarok, az éltet, ha a pályán vagyok.

– Pusztán a képességeid alapján lehetett volna ebből szerinted stabil olasz élvonalbeli szereplés?

– Nehéz erre felelni. Akadtak olyan éveim, amikor magasabb szinten is megálltam volna talán a helyem.

– Mi az, amit leginkább adott neked Olaszország? 

– Ott nőttem fel. Ott nőtt be a fejem lágya. Hét évig éltem Olaszországban, ott váltam érett játékossá, érett személyiséggé is mondhatni. Olaszországban kezdtem el igazán profi módon magamra figyelni, hogy milyen a meccsre való felkészülés, a hétköznapokon mit szabad enni és mit nem, egész egyszerűen ott tanultam meg, hogyan él egy profi.

– Mit szerettél a legjobban az olaszországi létben?

– Mindent. A mai napig nagyon szeretem Olaszországot, évente visszajárok, sok barátom maradt ott. Sokszor visszahúz a szívem, nagyon hiányzik az olasz konyha, az is, hogy olaszul beszéljek. Olvasok azért olaszul, elsősorban persze futballt, és ha találok mondjuk a Netflixen olasz filmet, olaszul nézem, bár magyar felirattal. Hiányzik az a nagyon profin felépített futballközeg is. Az akkor is profi, ha bajok vannak anyagilag. Ascoliban volt is erre példa, a csapat felkészülése mégsem sínylette meg: a meccs előtti estét ugyanúgy szállodában töltöttük, akkor is együtt ebédelt a csapat, a profizmus alapköveit nem hagyták veszni. 

– Élnél Olaszországban?

– Nehéz kérdés. Az biztos, Magyarországon kívül egyedül ott tudnám elképzelni magam. De egyelőre nincs erről szó.

– Észak- és Dél-Itália ugye merőben más. Brescia Észak-Olaszország, Ascoli, ha nem is dél, de közép. Nagyon különbözik a két kultúra?

– Igen. Az északi üzletiesebb világ, sokkal rohanósabb, mindenki húzza az igát, előbbre akar jutni az életben, délen, de már Ascoliban is nagyobb a nyugi, fontosabb a szieszta.

– Dolce vita?

– Igen. Nagyon lent nem éltem, de azt mondják, ott még inkább más.

– Amikor hazajöttél a Vidibe, a honvágy hajtott? Vagy egy remek ajánlatnak nem tudtál nemet mondani?

– Haza akartam jönni. Volt magánéletbeli oka is, de a lényeg, hogy itthon akartam lenni. Nem azzal volt a bajom, hogy egyedül vagyok, Dél-Koreában tíz hónapig éltem egyedül, feltalálom magam olyankor is, pusztán hazahúzott a szívem. És mert szép éveket töltöttem Fehérváron, a futball is jól ment, bajnokságot nyertünk, azt hiszem, helyesen döntöttem.

– Összejöhet akár egy újabb bajnoki arany, még ha a másodosztályban is.

– Azon vagyunk. De a legfontosabb, hogy jövő nyáron ismét az élvonalban szerepeljen a Vasas.

---

Feczesin-állomások:

Debrecen

Azért is választottam 2009-ben a Debrecent, hogy a Bajnokok Ligájában szerepeljek. Klubszinten ez a csúcs, ebben a sorozatban játszani a lehető legnagyobb elismerés. Egy sérülés miatt sajnos keveset játszhattam, a Liverpool és a Lyon ellen jutott nekem néhány perc, de az is fantasztikus élmény volt.

Újpest I.

Nekem az Újpest a világot jelentette. A Megyeri úton mutatkoztam be az NB I-ben, egy fiatal futballistának meg mi más lenne a célja, mint profivá válni, ám amikor a szurkolók szeretetét elkezded kivívni, akkor érted csak meg, milyen csodálatos érzés labdarúgónak lenni. Ha az ország egyik legnagyobb klubjában lehetsz az, pláne.

Csonnam Dragons

Szeretek új kultúrákat megismerni, a Dél-Koreába szerződéskor ez is szempont volt. Tudtam, vagy nagyon bejön majd, vagy el akarok menekülni, előbbi történt. Szakmailag is jó év volt, kulturális szempontból pláne. Csak jót tudok Dél-Koreáról mondani: nagyon tetszett az országban uralkodó pozitív szemlélet, hogy milyen tisztelettel viseltetnek a másik iránt, hogy ügyelnek a rendre. Ugyanolyan rend volt a csapat öltözőjében, mint az utcán.

Adanaspor

Egy évet töltöttem Törökországban, bár úgy volt, még egyet maradok. Elég sűrűn változik azonban arrafelé a helyzet, tulajdonosok, szponzorok jönnek-mennek, a keretek is állandó mozgásban vannak. Törökország pont az ellentettje dél-koreának: nem túl rendezett, minden változóban, kesze-kusza, a klubon belül is ilyen állapotok uralkodtak, nekem ez annyira nem tetszett.

Újpest II.

Miután Újpesten mutatkoztam be az élvonalban, szerettem volna Újpestre hazatérni. Elég sok mindenben engedtem ezért az Újpestnek, ehhez képest viszont nem azt kaptam a tulajdonostól, amit megbeszéltünk. Kár.

forrás: https://bunteto.com/interju/senki-ne-gondolja-azt-mi-majd-dacbol-mindenkit-lesoprunk-a-palyarol-interju-feczesin-roberttel/