Doktor úr, a maga szíve sose fáj?

Emlékszik arra a pillanatra, doktor úr?

Emlékszik a legendás Árky Nándor rövidke monológjára? ’73 elején történhetett. Talán január volt, hideg, hófedte január, amikor a neves kolléga felajánlotta a lehetőséget, hogy a Vasasnál dolgozhasson.

A nagy hírű Vasasnál!

Harminc esztendős volt mindössze, majdhogynem friss diplomával, visszafogott tapasztalattal, ám mégis az ország egyik legnépszerűbb és legjobb csapatához kerülhetett. Egy fiatal sebész a Sportkórházból, aki egyszer csak odaülhetett a kispadra Baróti Lajos és Vinkovics Lajos, a Szenyor mellé. S micsoda kezdés volt az az Ön számára, doktor úr! ’73 tavaszán a csapat újra harcban volt a bajnoki címért. Az Angyalföldre visszatérő Baróti által megkomponált, megfiatalított Vasas Várady Béluskával, Komjáti Bandival, Gass Pistával, s a többiekkel. Ám az aranyból végül bronz lett (ma mit nem adnánk egy ilyen nemesfémért…), de a kupát azt bizony mi nyertük – a mi imádott piros-kék csapatunk. Felejthetetlen meccsen, hosszabbítás után vertük 4-3-ra a Honvédot a Stadionban, Béluska mesterhármasával.

Erre pontosan emlékszik, doktor úr.

Tudom, mert sokszor mesélt erről. Az első igazi vasasos sikerről, amelynek már tevékeny részese volt. Rég volt, irtózatosan rég. Immár ötven esztendeje ennek. S olykor nézem az arcát doktor úr, ahogy ül a kispadon, s mintha ugyanazt a varázslatot várná a zöld gyepen most is, velünk együtt, mint egykoron.

Emberöltő Angyalföldön.

Ez az Ön élete doktor úr, s mi, akik rajongásig szeretjük ezt a klubot, nem is tudjuk elképzelni a Vasast (bármilyen osztályban szereplő Vasast) Lejkó Dezső nélkül. És sokan nem is tudják, hogy Ön már ifjú korában is ide tartozott – a piros-kék családhoz. Hiszen a Vasasban vízilabdázott, kapusként szerepelt, bár akkor még fogalma sem lehetett arról, hogy majd az egész életét ez a klub tölti ki.

A Sportkórház, a sebészet, a gyógyítás mellett.

Doktor úr, Ön pontosan tudja mit jelentett egykoron a Vasas-család kifejezés. Mert volt ilyen. Hogy is mondta egyszer: ”A Vasasnál mindig is baráti légkör uralkodott. Az edzők és a csapat körül dolgozó emberek jó kapcsolatban voltak. Ide kerülésemkor éppen Baróti Lajos volt az edző, akinek elképesztő tekintélye volt. Alig több, mint egy évet dolgoztunk együtt, de a nagy korkülönbség ellenére is olyan közel kerültünk egymáshoz, hogy még élete utolsó éveiben is többször fogadott. Rendkívül megtisztelő a számomra, hogy a barátjának tartott. De hát a többiek is, Illovszky Rudi bácsitól kezdve Mészöly Kálmánon, Bundzsák Dezsőn, Puskás Lajoson, Genzwein Ferin, Tóth Bálinton át Gellei Imréig, s persze Komjáti Bandiig mind-mind fajsúlyos emberek, igazi egyéniségek voltak, akikkel azt hiszem jól kijöttem…”

Könyvet írhatna mindarról, amit Angyalföldön átélt.

A sikerekről, a kupagyőzelmekről, az eddigi utolsó bajnoki címünkről, amelyet Rudi bácsi mellett a kispadon élhetett át. S persze a fájdalmas kudarcainkról. De sok-sok fejezet lenne ebben a könyvben a játékosokról, akiket évtizedeken át gyógyított a Fáy utcában.

A testüket – s olykor talán a lelküket is.

Doktor úr, immár nyolcvan esztendős lett, de irigylésre méltóan fiatalos, s telis-tele van életenergiával. Ha csak teheti, ott van a pályán, ott van a csapattal ma is. S a játékosok, akiket olykor kezel, el sem tudják képzelni, mit jelent egy klubot ötven éven át szolgálni.

Helyettük is írom most: köszönünk mindent, doktor úr!

Köszönjük a hűséget, a klubszeretetet.

Isten éltesse doktor Lejkó Dezsőt, a Vasas mindenkori orvosát!