Béluska örök

Valamit elronthattak a központi vezérlőben. Fehér karácsony helyett fehér húsvétot kaptunk. Szeszélyes ez az április, de mindig is az volt. Akkor, ’77-ben sem szerettük. Hol esővel rontott ránk, hol feltámadó széllel. Aztán tessék, most, évtizedekkel később vágyakozva gondolunk vissza rá. S nemcsak azért, mert fiatalok és szépek voltunk. Vagy legalább szép lelkűek. A csapat tett érte, hogy sokáig április legyen a kedvenc hónapunk.

Hogy a mai napig emlegessük azt a tavaszi hónapot. 

Nem figyeltünk rá, itthon talán még az apró betűs hírek között sem szerepelt, de az Egyesült Államokban, egy számítógépes vásáron egy bizonyos Steve Jobs és Steve Wozniak bemutatott egy masinát, az Apple II. számítógépet. Bemutatták a jövőt. De mi akkor nagyon is a jelenben éltünk. S az sem érdekelt bennünket, minden ellen lázadó ifjakat, hogy az MSZMP Központi Bizottsága új, hosszútávú lakásépítési programról döntött. Volt is mit bepótolniuk az elvtársaknak, mert kégli, az bizony nem volt. De mit számított ez, amikor nekünk - a szülőkkel együtt használt panellakások mellett - volt második, sőt, harmadik otthonunk is.

A Fáy utcai pálya és a Népstadion. 

S bizony mi belaktuk akkor ’77 áprilisában az ország legnagyobb arénáját. Előbb egy Dózsa-verés alkalmával, majd egy héttel később a Ferencváros elleni sorsfordító siker mámoros pillanataival. Béluska akkoriban feltartóztathatatlan volt. Egyet vert be a liláknak, kettőt a zöldeknek, és főszerepet vállalt a két 4-1-es győzelemben. 

Imádnivaló, imádnivaló április!

De miket is írok: Béluska akkor feltartóztathatatlan volt? Akkor is! Szinte végig a hetvenes években. Sistergős bombái, védhetetlen szabadrúgásai, látványos cselsorozatai, utánozhatatlan átadásai, fineszes megoldásai emelték őt klasszissá. A Vasas-szurkolók első számú kedvencévé. Emlékszem arra a gólra, amit egy másik Újpest elleni rangadón lőtt. Valahol a félpályán kapta meg a lasztit, tett néhány lépést, és a kapujából megmagyarázhatatlan módon kirándulni induló Rothermel Ádám mellett, úgy ötven-hatvan méterről ballal, laposan kapura lőtt. Szinte látom, ahogy gurul, gurul az a gyönyörű varázsgömb, futnak hátra a lilák kétségbeesetten, hogy aztán lehajtott fejjel menjenek a középkezdéshez.

Az első igazi rangadó győzelmében is főszerepet játszott Béluska. Az 1971-72-es szezon afféle hullámvasutazás volt, megannyi keserű pillanattal. A Vasas kereste korábbi önmagát és a szezon végén meg is találta. A Népstadionban egy gyönyörű nyári napon 5-2-re vertük a Fradit, Béluska az első félidőben kétszer vette be az FTC hálóját. Egészen hihetetlen, de szinte látom magam előtt mindkét gólt, onnan fentről, a jobb felső szektorból – a Vasas-táborból. Aztán a fordulást követően Puskás Lajos mesterhármast szerzett.

Szerelmesek voltunk a Vasasba.

Őrült, vad szenvedély volt ez, már-már megmagyarázhatatlan. Sírtam ha kikaptunk, és a világ legboldogabb embere voltam, ha nyertünk. De így voltak ezzel sok-sok ezren. Az életünk volt a csapat és rajongásig szerettük a játékosainkat. Talán ez hiányzik a legjobban. Az együvé tartozás. Mintha mi álltunk volna ott Mészáros Bubu helyett a kapuban, mintha mi rohamoztunk volna a jobb oldalon Török Peti helyén. Mintha nálunk lett volna a karmesteri pálca, s nem Müller Sanyinál. S mintha mi magunk lettünk volna Várady Béluska, aki úgy lőtt, mint a géppuska.

Egyek voltunk a csapattal.

Kitörölhetetlen pillanatokat köszönhetünk neked, nektek Béluska. Kamaszkorunk legszebb nyarát. Azt a ’77-est. Földöntúli élményként éltük meg azt is, ha közelről láthattuk, ahogy bemelegítesz a Népstadion Szoborparkjában. S te olykor kikacsintottál, mosolyogtál. Egyszerű, imádnivaló srác voltál. S nekem, Vasas-ifistának megadatott, hogy nap mint nap láthattalak a Fáy utcai pályán.

Hiányzol, Béluska.

Ahogy telnek az évek egyre jobban hiányzol.

A sors a sikereid ellenére is igazságtalan volt veled olykor. Súlyos sérülés az 1978-as argentin vb előtt, amikor életed formájában futballoztál. Aztán méltatlan módon köszöntek el tőled a Fáy utcából, és szégyenszemre a Vác rendezett neked búcsúmeccset, nem a Vasas. S ami valamennyiünknek a legfájdalmasabb: 60 évesen indultál el a végtelen felé. Ma lennél 70 esztendős drága Béluska, és velünk együtt sírnál immár az új stadionunkban az utódok játékát látva. De bárcsak mondhatnád ott valahol elbújva a lelátón nekik, hogy szeressétek ezt a klubot.

Talán rád még hallgatnának.

De már csak a képek, fotók, felvételek, emlékképek maradtak rólad. S az a helyzet, hogy mi 2023 bolond áprilisában is ezekbe kapaszkodunk, s ezért tudjuk büszkén azt mondani: még mindig a Vasas az életünk. 

Nyugodj békében, drága Béluska.