Az utolsó üzenet

Sokszor tárcsáznám a számát. Mert olyan az ember, hogy olykor segítséget vár, néhány jó szó is elég, tán egy biztató mondat. Sokszor megkaptam ezt Öntől, Józsi bácsi. Azzal az utánozhatatlan, derűt árasztó hangján azt mondta nekem a legkilátástalanabb pillanatokban is: „Hiszen az Isten majd segít, Gabikám! Segít nekünk és segíti a Vasast is, az imádott csapatunkat. Soha ne add fel!…” Így beszélt hozzám, és én hálát adtam a sorsnak, hogy atyai jóbarátomnak tekinthettem. Különleges ember volt, de ezt csak mi tudtuk róla.

Ön megmaradt hétköznapi, egyszerű halandónak.

Akkor is, amikor szovjet fogolytáborban kellett túlélni a túlélhetetlent, s akkor is, amikor itthon a legidősebb magyar válogatott labdarúgóként körüludvarolták és lesték a szavát. Micsoda életút ez! Regénybe, filmbe illő. De soha nem úgy mesélt a megpróbáltatásairól, a szenvedéseiről, a Gulág kínjairól, aztán az itthoni megbélyegzésről, mint valami hős, aki lekardozta a hétfejű sárkányt. Harcolt összeszorított fogakkal, olykor némán, máskor talán hangosan kiabálva a dühtől, az igazságtalanságtól, az embertelenségtől.

Szerette az életet – és mindenek fölött szerette a Vasast.

Itt van bennem, bennünk, amit Puskás Lajos drága Józsi bácsi temetésén mondott. Ez az egykoron szélvészgyors, feltartóztathatatlan gólvágó, a Vasas legendája, akit sem a Fradi, sem a Dózsa, de még a nagy Inter védelme sem tudott megállítani, megtörten idézte Józsi bácsi szavait, kérését, amely úgy szólt: „Mondd meg nekik, hogy szerettem a Vasast. Azt a sok szurkolót, vezetőt, játékostársat, ismerőst és ismeretlent, akik segítettek és küzdöttek a klub sikeréért. Mentem ahová hívtak, hogy öregbítsem a Vasas hírnevét…”

Ez volt az utolsó üzenete, Józsi bácsi.

S Puskás Lajos mindezt elmondta, továbbította az Ön búcsúztatásán a nagy Vasas-családnak. Ha leírom ezredszer, hogy mennyire hiányzik, akkor az csak egy üres szólam. Már több mint egy éve nincs közöttünk, s azóta senki, de tényleg senki nem tudott úgy lelket verni belénk, szurkolókba a legkilátástalanabb pillanatokban is, mint ahogy Ön tette drága Józsi bácsi éveken, évtizedeken át. Néha ránézek az egyik utolsó felvételre, amely Önről készült. Bárki láthatja. Az arcán már ott az élet tetoválása, az elvágtatott évtizedek lenyomata, de a szeme, ha fáradt is, még mindig élénk. A nyakában pedig …

A nyakában ott a Vasas-sál.

S persze a statisztika megmutatja, milyen futballista is volt Ön. Az első angyalföldi bajnokcsapat tagja, az első vasasos kupagyőztes csapat tagja. Két KK-diadal, BEK-elődöntő a Real Madrid ellen, 133 bajnoki mérkőzés piros-kékben – s a hűség a klubhoz. Két fellépés címeres mezben, amely lehetett volna több, sokkal több is, ha az a rendszer, s ha az a kapitány nem bélyegzi meg Önt. De emiatt sem panaszkodott soha. Ha kérdezték, mesélt – szenvtelenül, távolságtartóan a saját megpróbáltatásairól. Mintha valami mesebeli hős történetét elevenítené föl.

Nekünk az volt drága Józsi bácsi – mesebeli hős.

A Vasas-lét megtestesítője.

S bárcsak ott ülne a lelátón, a szokott helyén egy ilyen katasztrofálisra sikeredett szezon végén is! Túl a kilencvenen, telis-tele életszeretettel, optimizmussal, s mondana néhány biztató szót, amibe belekapaszkodhatnánk. De a széke üres, s mi megint csak keressük a szót, keressük a hangot – keressük az egyszer volt legendás Vasast.

Drága Józsi bácsi, Önnel könnyebb volt rátalálni – valahol az emlékeinkben.

Nyugodjék békében!

Mindörökké Vasas!