A riadt Real

Schwinte szinte félrefordította a fejét.

Tovább, tovább – intett aztán a francia játékvezető, miközben a Népstadion lelátóján nagyjából százezer ember gólt kiáltott. S valóban: korabeli fotó készült a pillanatról, amikor Bundzsák Dezső lövése után az a fura, barna színű labda áthaladt a vendégek gólvonalán. A kép mutatja a tiszta fehérben játszó madridiak rémületét, és megörökíti, hogy José María Zárraga bőven elkésett a hárítással.

De az érvényes gól – mégsem lett gól.

Az lett volna a harmadik dugó a riadt Real hálójában. 1958. április 16-át írtunk, a forradalom nyomai még tisztán, élesen látszódtak a falakon, s még inkább az emberek lelkében, de már futballünnepet rendeztek Budapesten. A világ legjobb csapata, a Real Madrid érkezett a magyar fővárosba, magabiztos, már-már fölényes mosollyal az arcokon. Igaz, volt okuk a nagyképűségre, mert a spanyol fővárosban 4-0-ra verték a magyar bajnokot. Csakhogy a Vasas nem afféle udvarias idegenvezetőként, kedélyes szállásadóként fogadta az illusztris vendéget, a szerintük turistaútra érkező madridiakat. A visszavágó 53. percében már két góllal vezetett Angyalföld büszkesége Bundzsák és Csordás találatát követően. Aztán jött a harmadik, de Schwinte sporttárs félrenézett, mintha a felesége épp egy jóképű biciklis postással csókolózna.

Vajon hányszor pörgette vissza ezt a pillanatot Dezső bácsi? Hányszor gondolt arra később: mi van, ha a francia bíró megadja az érvényes gólt, vezet a Vasas hárommal, és még bőven van hátra idő megszerezni a negyediket... Futballtörténelmi szenzáció lett volna az, kiütni, lemosni a híres Madridot és bejutni a BEK-döntőbe, ahol…

Innen visszakanyarodni a mába olyan, mint felébredni egy édes álomból.

Egy éve lelkesen írtam Önhöz, Dezső bácsi. Néhány órával korábban vált biztossá, hogy négy esztendő kínlódásai után újra NB I-es csapat a Vasas.

Az Ön Vasasa.

A mi Vasasunk.

Akkor mintha megint a föld fölött jártunk volna. Telis-tele vágyakkal, emlegetve a hetediket, az 1977 óta várt hetedik bajnoki címet, emlegetve a régi, szép időket. S persze alig vártuk, hogy újra meccseljünk, igazi rangadókat vívjunk a Fradival, az Újpesttel és a Honvéddal. Esztendeje írtam erről Dezső bácsi, s talán onnan fentről láthatta, hogy úgy lelkesedek, úgy lelkesedünk, mint a gyerekek, akik visszakapták kedvenc búgócsigájukat. Nos, a vágyak, az álmok szertefoszlottak. A Honvéd háromszor vert meg bennünket. Ez a bűngyenge Honvéd, Dezső bácsi! A Fradi ellen – a különösebb lelkesedés, szenvedély nélkül futballozó Fradi ellen – a két vereség mellett legalább elcsíptünk egy döntetlent. Az Újpest pedig... Nos, az Újpest épp szombaton győzhet le bennünket, háromból harmadszor.

Lélekben már készülünk újra a másodosztályra...

Én meg itt BEK-elődöntőről, meg Real-verésről írok!

A múltról, a mi dicső múltunkról, még ha van is olyan idióta, aki ezt nem érti. Hiszen Ön épp ma lenne 95 esztendős. S ha mi nézzük elkeseredve, olykor megdöbbenve az utódok teljesítményét, mindig arra gondolunk: édes Istenem, kik is viselték egykoron ezt a gyönyörű piros-kék mezt! Kik miatt szerettünk bele már-már halálosan a Vasas-címerbe, s kik miatt gondoljuk mi azt a mai napig: igenis büszkék vagyunk rá, hogy a Vasas az életünk. Még akkor is, ha egyre többször kigúnyolnak, lesajnálnak, lúzereknek neveznek bennünket.

Bundzsák Dezső: 294 meccs a Vasasban, s ezalatt 73 gól. Három bajnoki cím, egy MNK- diadal, három KK-győzelem. De ezek csak a szikár tények, az Ön pályafutása Dezső bácsi több volt, sokkal több ennél. Ragaszkodás a klubhoz, szenvedély a pályán és hihetetlen játékintelligencia a zöld gyepen. Klasszis volt, kiemelkedő klasszis, aki sokkal többet érdemelt volna 25 válogatottbeli fellépésnél. S edzőként is, mert épp Ön ült a kispadunkon Dezső bácsi, amikor majdnem meglett a hetedik: 1981-ben bajnoki címet ünnepelhettünk volna, ha nem rontjuk el a véghajrát. De kupadiadallal kárpótolt bennünket, szurkolókat akkor.

Bele sem merek gondolni, hogy igazi vasasosként (hiszen élete végéig kijárt a Fáy utcába, ide tartozott, ez volt az otthona, az élete…) hogyan élné meg a jelenkort. Mit szólna egykoron sikeres edzőként az egész évben nyújtott „produkcióhoz”. Lehetetlen megszokni a kudarcokat.

A legutóbbi, Felcsút elleni meccsen három percig azt gondolhattuk megint, hogy talán... talán mégis sikerülhet…? Ilyenek vagyunk. Nagyon vágyunk a sikerre, a boldogságmorzsákra. Nem véletlen, hogy zsúfolásig megtelt a Komjádi uszoda, több ezer Vasas-drukker ünnepelte mámorosan a pólósok európai kupagyőzelmét, s könnyes szemmel nézték, ahogy az ízig-vérig vasasos Konarik gyerek a kapufára akasztja azt a gyönyörű piros-kék lobogót, amit Savonában elloptak.

Élünk és vagyunk – ezt mutattuk meg!

S bárcsak ezt írhatnám a zöld gyepet bámulva is, drága Dezső bácsi.

S ha lát minket onnan fentről, biztos azt mondja: soha ne adjátok fel!