A gyertyák most is csonkig égnek

Jó lenne most is belemerülni a múltidézésbe. Nézegetem a régi fotókat, egyik meccs a másik után. Emitt Machos Feri passzol már felemelt kézzel a hálóba, amott Berendy Pali lódul meg. Aztán egy másik felvételen Mészöly Kálmán fejel a felhők közül, tökéletes pózban, és ott… ott meg Farkas Jancsi letűrt sportszárral bikázza kapura a lasztit. Jó lenne most csak róluk, a régiekről írni. A klasszisainkról, a kedvenceinkről, a sikereinkről. Aktualitása is van, a héten négy közönségkedvenc születésnapját is mutatták a naptárak: Mathesz Imre, Farkas Jancsi, Galaschek Peti és Kántor Misi szerepelnek a névsorban. Egyszerű lenne most valamiféle léleksimogató köszöntőt írni, mellé egy tortát ábrázoló fotót betenni, rajta gyertyákkal. De a helyzet az, hogy Márai után szabadon: a gyertyák most is csonkig égnek. Tökéletes könyv ez, Márai Sándor egyik remekműve, amely az életről, a barátságról szól.
Az összetartozásról.
S mi, a Vasas család tagjai most a gyertyák elfújása helyett inkább szorítunk, aggódunk rokonaink, családtagjaink, ismerőseink, szurkolótársaink egészségéért, életéért. Van mit és bőven van kit félteni. 

A napokban  hunyt el a tábor egyik ősrégi tagja, Nagy Csabi, akinek április 1-jén csütörtökön délután háromnegyed egykor lesz a temetése Rákospalotán, nem messze a Testvériség pályától. Jártunk ott, meccset néztünk, szotyoláztunk, szurkoltunk, reménykedtünk.
Az életről beszélgettünk.
Az életről, az életünkről, a Vasasról. 
De ott, abban a temetőben már várja Nagy Csabit Batár Peti és Sese is. 
Borzalmas mindezt leírni.
És féltjük „Igualdo Urzaiz” barátunkat is, aki az egyik kórház intenzív osztályán fekszik – s lélegeztető gépen van. Azt kérték, azt kérjük, hogy imádkozzunk érte.

És hát látjuk, olvassuk a hírekben, hogy a csapatunkat sem kímélte és kíméli ez az átkozott vírus. Nagy Miklós nem mondja, nem nyilatkozza, de tudom, hogy nagyon, de nagyon megszenvedett a betegségtől. Mint ahogy Lippai Józsi, a kapusedzőnk is. És hát már az is kiderült, hogy Szegeden és gyaníthatóan a következő néhány meccsen sem léphet pályára több meghatározó futballistánk.
A kiirthatatlannak tűnő koronavírus miatt. 

Születésnapi köszöntő lenne ez, de nem könnyű most ez az időutazás. Félünk és féltjük az ismerősöket, az ismeretleneket, és persze aggódunk a csapat jövője miatt is. Mert még feljutó helyen vagyunk, de talán csak a Jóisten tudja, hogy mit okoz még a bajnokság hajrájában a Covid19, ki az, aki majd nem léphet pályára, mert pozitív tesztet produkált (és csak imádkozhatunk azért is, hogy a pozitív teszt legyen a legnagyobb baj, nem pedig a súlyos tünetek…).

Tavaly tavasszal ennél összehasonlíthatatlanul jobb helyzetben lefújták a bajnokságot. Ennek aztán a Vasas esett leginkább áldozatául. A csapatunk, amely nem sokkal a „záróra” után épp Budafokon lépett volna pályára. Budafokon, ahol győzelme esetén igencsak megközelítette volna a feljutásra ácsingózó riválist.
De ez már a múlt.
Újabb esztendőt kellett és kell eltöltenünk a másodosztályban. S az már valóban a sors már-már megmagyarázhatatlan igazságtalansága lenne, ha ismét mi lennénk a vírus áldozatai. Emiatt nem sikerülne kiharcolni az évek óta várt feljutást.

Születésnapi köszöntő lenne ez. 

Farkas Jancsié, aki mindenféle szavazáson, ilyen-olyan időutazó játékban, bármilyen összevetésben helyet követelhetne magának minden idők legjobb magyar válogatottjában. És ezt nem az elfogultság, a túlzott szurkolás íratja velem. Farkas Jancsi, a magyar labdarúgás különleges, utánozhatatlan egyénisége, a Vasas legendája március 27-én lenne hetvenkilenc esztendős. 
Mindössze negyvenhét évet élt.
A letűrt sportszárú csatár generációk kedvence volt, miatta lett Vasas-drukker száz meg ezer, meg ezer ember. Robbanékonysága, lövőkészsége, játékintelligenciája emelte őt a legjobbak, a legnagyobbak közé.
Minden idők egyik legjobb Vasas labdarúgója volt – és lesz az idők végezetéig.

Mathesz Imre is különleges alakja az angyalföldi futballhistóriának. Játszott az 1966-os angliai világbajnokság felejthetetlen legendává nemesedett magyar–brazil mérkőzésen, a liverpooli Goodison Parkban, az Everton stadionjában. Játszott és tökéleteset nyújtott. Akik látták azt a mérkőzést és még itt vannak közöttünk, soha nem felejtik el. A világbajnoki címvédő sérült Pelé nélkül felálló Seleção fejet hajtott a Baróti Lajos által vezényelt magyar válogatott előtt. 
Ez már történelem.
Azon a meccsen lőtte Farkas Jancsi az évszázad gólját, kapásból, védhetetlenül, hogy aztán átszellemült arccal, felemelt karokkal nézzen az ég felé és fogadja a többiek szeretetáradatát. És akkor lőtte Mészöly Kálmán tizenegyesből az újabb magyar gólt – és mi, Vasasok büszkék vagyunk rájuk.
Mathesz Imre a Vasas két nagy, különböző generációjával is együtt futballozott. Tagja volt az úgynevezett Bundzsák Dezső féle csapatnak az ötvenes évek végén és meghatározó alakja lehetett a hatvanas évek sikercsapatának, a veretlenül bajnoki címet nyert hatvanhatos együttesnek. 248 mérkőzést játszott piros-kékben. A Vasas volt a mindene, itt nőtt fel, és egy rövidke ausztriai kitérő után ide jött vissza. Rajongásig szerette a klubot. Ezrét is érthetetlen, hogyan lehetett őt ennyire elfelejteni, magára hagyni.
Pedig egy ideig még sikeres edzőként dolgozott – épp ő ült annak a Kaposvári Rákóczinak a kispadján, amely története első NB I-es meccsét épp a Vasas ellen játszotta és nyerte meg kettő–nullra. Több mint húszezer néző előtt. Mathesz balszerencséje vagy inkább sorscsapása az lehetett, hogy nem volt tagja sem a hatvannégyes tokiói, sem a hatvannyolcas mexikói olimpián részt vett és aranyérmet nyert magyar csapatnak. Japánba nem vitte el magával az akkori edző Lakat Károly, hiába játszott szinte minden selejtezőn korábban. Mexikóba pedig már azért nem mehetett 1968-ban, mert szerepelt az 1966-os vb-n. 
Talán ezért is szegényedett el.
Ezért is kereste a helyét immár civilként. Évekkel később, amikor keresték újságírók, ismerősök és ismeretlenek, egy belvárosi ötödik kerületi Vadász utcai kisüzemben találták meg.
Éjszakai portásként.
Ne szépítsük, nélkülözésben, nagy szegénységben halt meg 2010-ben. Az autójával a Somogy megyei Mernyén egy kamionnak ütközött. 
Mathesz Imre március 25-én lett volna nyolcvannégy esztendős.
Minden idők legjobb Vasas csapatában helye lenne.

Galaschek Petiről a közelmúltban írtam ugyanitt.
Ő a kilencvenes években első számú közönségkedvenc volt. Rajongásig szerettük a flegma, lezser megoldásait a kezdőkörben, vagy épp az ellenfél ötösén, ahogy a talpa alatt finoman arrébb húzta a lasztit, ahogy oxival passzolt, ahogy bal külsővel, vagy jobb teli rüszttel indított.
Utánozhatatlan egyéniség, akinek több, sokkal több is juthatott volna a futball világában.
Talán ő is tehet róla, hogy nem így alakult.
De mi a mai napig tisztelettel és rajongással gondolunk rá.
Galaschek Peti 340 meccset játszott a Vasasban, ötvenhárom gólt szerzett. 
Két bronzéremmel büszkélkedhet a 1997/1998-as és az 1999/2000-es szezonból.
Ide illene most az a mondat, hogy bajnok lett…
De már ez is a múlt része.

Kántor Mihály a héten ünnepli 69. születésnapját. Misit Szolnokról igazoltuk és alapember lett Angyalföldön. 1973 és 1982 között 147 mérkőzésen lépett pályára piros-kék dresszben. Akkori csapatunk balhátvédje tagja volt az 1976/77-es bajnoki címet nyert együttesünknek, 1981-ben pedig a Vasas Magyar Kupa-győzelmének is részese volt.

Keserédes születésnapi köszöntő ez.
Jó visszalapozni, szó szerint és átvitt értelemben is a Vasas múltjában.
Addig sem kell gondolkodni.
De aztán becsukódik a könyv – a gyertyák csonkig égnek és mi gyászolunk, aggódunk és reménykedünk.